Mind tudunk repülni, még ha néha úgy is érezzük, hogy sohasem voltak és nem is lesznek szárnyaink. Mai – az eddigiektől látszólag nagyon eltérő – történetem főhőse, pontosabban hősnője élete legelején már tudta, hogy erre a teljesen szabad létformára született, és ki is használta annak minden pillanatát.
Karácsonyi meglepetésként érkezett családunkba 2020 decemberében, édesanyám váratlan „felszállta” után, létszámpótló örömforrásként. Kalitkástól hoztam haza a zöld ruhás, beszédes szemű papagájkislányt, „aki” elképesztő fegyelemmel, egyetlen madárszó nélkül várta ki rejtekhelyén, a konyhai ülőkén az angyaljárás ünnepi pillanatát. Mintha valami távolból hozott bölcsességgel tudta, érezte volna, hogy ő ajándék – életem legszebb ajándékának, a fiamnak megvigasztalója. És talán már akkor otthon érezte magát nálunk, mint aki hosszas várakozás után egyszer csak hazatalál.
Susan – mert ezt a nevet kapta gazdájától a szentesti találkozáskor – hamar megbarátkozott velünk és új életterével, amit aztán szeretett volna mindenáron kitágítani. Nem telt még el a tél, mire felfedezte, hogyan nyílik egy-két csőrkoppintásra a házikószerű, kék rácsos lakosztály ajtaja, és attól kezdve, amikor csak kedve szottyant, kint termett. A szekrény fölött körözött, aztán landolt is rajta, ez volt a kedvenc helye, és a számítógépem billentyűzete. A magasság és a közelség – a nagyszoba teljes panorámáját átfogó „kilátó”, ahonnan gyakran, amikor hazaérkezve szólongattuk, ráérősen csoszogott elő, és a munkaeszközöm, amelyen sétálgatva gyakran felbosszantott, de az intő szavak mellett simogatást is bőven kapott. Különös erők, energiák mozgatták ezt a tenyérnyi teremtést: rendkívüli szeretetvágy – kurrogva, mellkasát kidüllesztve kérte sokszor a puszit gyönyörű tollaira – és valami hihetetlen, mélyről fakadó igénye annak, hogy a maga ura legyen. Bizonyára ez utóbbi terelte egy május végi estén a rezidenciáján kívül eső kicsiszoba résnyire megpattintott ablakába. A fiam születésnapi bulijáról jöttünk haza, és hosszú percekbe telt, amíg megbizonyosodtunk róla, hogy Susan elhagyta otthonát. Másnap hajnalban kedvenc csengőjével és egy nagy zacskó papagájtáppal köröztem makacsul a tömbházunkat körbevevő fák alatt, főleg az egyik fenyőnél időztem sokat, ahol egy még korábbi órában az egyik szomszéd hallotta jelezni. Végül feladtam a keresést, este azonban egy másik faóriáson meghallottam az ismerős csirregést, és nemsokára észre is vettem az apró szökevényt. Szólongatni kezdtem, de hívásomra ezúttal – most először – nem válaszolt. Egy környékbeli férfi buzgó segítő szándékkal minden előzetes bejelentés nélkül megdobta egy kővel a fát, arra számítva, hogy a madarunk ijedtében a fejemre száll. Ehelyett Suzan szárnyait kitárva berepült a közeli fasor sűrű lombjai közé. Azon az éjszakán jégeső sepert végig a lakótelepen. Bár még sokáig jártam ismerős hangra fülelve a sétányunk fái alatt, gondolatban lemondtam a szeretett szobatársról.
Már egy hónapja új lakója volt a kék rácsos házikónak – Otis, a virgonc, élettel teli papagájfiú –, amikor egy kolléganőm szólt, hogy a Facebookon közzétett valaki egy fotót egy, a lépcsőházába betévedt madárkáról. A virtuális térből a mi zöld ruhásunk nézett vissza rám. Most is tisztán emlékszem annak az estének a hangulatára, amikor a lemenő nap fényében hazataxiztunk a megtalált kinccsel. A tündéri fiatal nő, aki a tömbháza folyosóján rémülten röpködő jövevény befogására még egy barátját is mozgósította, a későbbiekben felajánlotta, hogy ha szeretném, spirituális úton, mindössze a név ismeretében az elmúlt hetek traumáitól is megszabadítja a kicsi elveszettet. Persze, hogy szerettem volna, és pár nap múlva Susanka valóban egyre nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnt. A vitaminos magokat már hazatérése első órájában elfogadta a kezemből, ez egyértelműen meggyőzött arról, hogy tényleg a mi csintalan csavargónk tért vissza hozzánk.
Otis az első perctől érdeklődött a madárkislányunk után, így nemsokára egy légtérbe kerültek, és már azt sem tartottam kizártnak, hogy a szárnyas szerelmes pár előbb-utóbb új családtagokkal is megajándékoz minket. Egyetlen dologban különbözött csak Susan a régi önmagától: esze ágában sem volt elhagyni a kalitkát és újra birtokba venni kedvenc játszóhelyeit.
Közel két év telt el madarunk váratlan eltűnése és megkerülése óta. Az utóbbi időben Susanka egyre csendesebb lett, legtöbbször csak gubbasztott, fejét a szárnyaira alá dugva, de ha szólítottuk, vagy étellel kínáltuk, mindig felélénkült. Az utolsó reggelen már nem használt a becéző szó, sem a kedvenc csemege. Görcsösen kapaszkodott a kalitka alsó rácsaiba, messze a tükörtől, amiben annyira szerette csodálni magát. Időnként felszegte parányi fejét, levegő után tátogva. Gyógyszeres vízzel próbáltam itatni, de minden csepp a csőrén maradt, onnan pedig megduzzadt mellkasára hullt. A távozása előtti pillanatban váratlanul kitárta szárnyait. Lelke akkor már valószínűleg a szekrény magasságában körözött.
Egy közeli barátnőm segített nyugalomra helyezni a csendes madártestet, fészekből kiesett fecskefiókák és szándékos kegyetlenséggel elgázolt galambok társaságába.
Fiammal együtt leginkább a magára maradt papagájfiúcskát sajnáltuk. Néma hősiességgel, a ketrec sarkába húzódva ülte végig párja haldoklását, aztán fejét nyugtalanul forgatva, etetőtálját messzire elkerülve kereste órákon át az elvesztettet. Könnyíteni akartunk a fájdalmán, ezért rövidesen új párt hoztam neki. Az új Susant nem ösztönösen választottam, ahogy az elsőt, hanem az eltűnt–megkerült papagájunk hasonlatosságára. Az egyik kisállat-
kereskedés alkalmazottja a mutatott fotó alapján megállapította, hogy a megmentett madárka nem lehetett azonos az elsővel, kékes árnyalatú csőrük ugyanis csak a hímeknek van. Így lassan kitisztult a kép, már értettem a szárnyalásmentes életmód hátterét, de csak annál meghatóbbnak találtam azt, ahogy a Gondviselés azon a nyári estén kárpótolt veszteségünkért.
Az új lakónk egyelőre csendes. Otis elfogadta, megosztja vele az életterét, de nem udvarol neki. Az étvágya viszont visszatért, szemmel láthatóan tényleg könnyebbé tettük számára ezt az időszakot. Úgy gondolom, sokat lehet tanulni ettől az önfeledt gyermekkorból hirtelen kinövő, kicsi madártól. Az elengedésről és az élethez való ragaszkodásról ad példát nap mint nap – meg talán a hűségről is egy szárnysuhintásnyit.
