Hatékony pedagógia
2011-08-19 12:48:40
- Szilágyi Mihály
Ki hinné el, hogy egyes pedagógiai módszerek hatékonysága már néhány percnyire lerövidül? Bizony, igaz az állítás, mert „kísérlet” bizonyítja. A pedagógustársadalom „szégyene” viszont az, hogy e módszert nem tanárok fejlesztették ki és alkalmazták, hanem a legegyszerűbb hétköznapi emberek. És hogy milyen sikert értek el, azt az eredmények is bizonyítják: kézzelfogható, szemmel látható, konkrét adatok!
Ki hinné el, hogy egyes pedagógiai módszerek hatékonysága már néhány percnyire lerövidül? Bizony, igaz az állítás, mert „kísérlet” bizonyítja. A pedagógustársadalom „szégyene” viszont az, hogy e módszert nem tanárok fejlesztették ki és alkalmazták, hanem a legegyszerűbb hétköznapi emberek. És hogy milyen sikert értek el, azt az eredmények is bizonyítják: kézzelfogható, szemmel látható, konkrét adatok!
No de ne szaporítsuk a szót, hanem vegyük sorra a tényeket!
Él Harcón egy ötgyerekes család. Az öt gyerek közül az egyik – a szülők szóhasználata szerint – félkegyelmű. Ezért igyekeztek is minél hamarabb megszabadulni a nehezen kezelhető fiútól és elküldték szolgálni az egyik „csobánhoz”. Ott a juhok és kutyák társaságában majd eltelik neki valahogy, és addig is legalább nem terheli kedves szülei amúgy is korlátolt türelmét.
Azonban a fiú nagyanyja mégis jobban szerette volna, ha nem küldik unokáját szolgálni. Ezért titokban – mert szerette és sajnálta – pénzt meg egyebeket adott a gyereknek. Meg is kedvelte őt ezért a fiú, és tiszteletben tartotta nagymamája minden szavát. Amit a szülők nem értek el a pofonokkal és ordítozással, az sikerült az öregasszonynak szeretettel.
És történt a 2009. esztendőben egy különös eset. A nagymama elgyengült, nem volt ereje fáért menni az erdőre. Ez nagy bűn volt a részéről. Ezt már nem nézték el csak úgy „gyé pomană” neki. Hogyisne – hangoztatta a lánya, az öt gyerek anyja –, így is szűkösen élünk, nem hiányzik még egy kenyérpusztító vénasszony is! Ezért erélyes szavakkal és fenyegetéssel az út felé mutatott az öregasszonynak. Mivel az jókedvéből nem akart elmenni a háztól, a lánya nekiállt és ütlegelni kezdte.
Talán csodának nevezhető, vagy véletlennek, hogy éppen e forró pillanatban érkezett haza a szolgaság házából a kezelhetetlen fiú. Csodálkozva állt meg a kapu előtt a látvány hatására. És meghallotta nagyanyja kétségbeesett szavát:
Szabad-e így bánnod az anyáddal? – ezt a saját lányától kérdezte.
Szabad! Akármikor! – üvöltötte az, minden emberi mivoltából kivetkőzve.
Erre a szóra következett a sorsdöntő pillanat. Ekkor kelt életre a pedagógia: a szemléltetés, a szülői példamutatás. A félkegyelmű fiú tizenhét esztendejével berontott a kapun. Látta, hogy az anyja üti a nagymamáját, aki őt nagyon szerette. És mert pillanatokkal azelőtt hallotta saját anyja szájából, hogy akármikor szabad így bánni egy anyával, hát ő is kipróbálta. No, nem az öregasszonyon – azért annyi esze mégis volt –, hanem saját anyján.
Visszakapod, amiért mamát ütötted! – hörögte felindultan, és a szolgaságban gyűjtött teljes erejéből döngette ő is az anyját, ahol érte – s amint ő is anyjától látta.
A családapa, aki felesége háztisztító munkáját szótlanul szemlélte, most közbelépett asszonya védelmére. Azonban rajtavesztett, mert fiától ő is kikapta, ami neki dukál: a dulakodás helyszínén köpte ki egyenként három fogát az udvar összetaposott porába.
Íme, a szülői példamutatás és eredménye!
Másnap a kék foltokkal tarkított anyuka nagy könnyhullatással panaszolta tele a falut, hogy bezzeg a saját fia emelt kezet rá ilyen gyalázatosan. Az apuka pedig, ha véletlenül kárörvendően elmosolyodott valakin, azt is csak fanyarul lette, csak egyik felére húzta el a száját, mert palástolni akarta hiányzó fogait.
E történet pedagógiája pedig a szülői példamutatás hatékonyságában mutatkozott meg. Megfontolandó tehát, hogy mit, miért és hogyan tesz egy szülő!
