Három bohóc legények…

…öregek már, szegények. Reménytelen reménykedők, bizakodó vesztesek, önérzetes lúzerek, önzően ravaszkodók, féltékenyen ügyeskedők, ripacskodón önámítók, betegen is életigenlők, és számos más módon jellemezhetők Matei Vișniec Bohóc kerestetik című darabjának sorssal, illuzórikus dicső múlttal, kegyetlen jelennel, könyörtelen valósággal szembesülő szereplői. Megannyi emberi gyarlósággal és olykor felszínre bukkanó, kevés erénnyel felvértezett, összetett jellemek, akiknek hiteles színpadi életre keltése igazi művészpróbáló kihívás és egyben olyan lehetőség, amire Thália berkeiben azt szokták mondani, hogy ritkán adódó jutalomjáték esélyével ajándékozza meg a színészt. A marosvásárhelyi Szélyes Ferenc, Györffy András és Kárp György Niccolo, Filippo és Peppino bőrében, bohócjelmezében gazdag színi tapasztalatát, erőteljes karakterformáló képességét színesen kamatoztatva vitte sikerre az előadást. Először a Gyulai Várszínházban, majd két héttel ezelőtt saját városukban, a Stúdió Színház színpadán is. Jó, provokáló, ma is aktuálisan problémafelvető a Franciaországban élő jeles román drámaíró színműve, a lét-metaforát markánsan kidomborító rendező (Béres László) – dramaturg (Elek Tibor) – díszlet, jelmez (Szélyes Andrea) trió a művész és művészet alapvető dilemmáit, élet és halál problematikáját napjaink abszurditásaira is jól érzékelhetőn kihegyezve vitte színre. A hagyományos, vásári bohócfigurák harsány, ripacskodástól sem mentes megelevenítéséről lévén szó, nevetni is lehet a három bohócon, de nem ezen alapul a produkció, a hangoskodás, bohóckodás ellenére is a szánalom, az esélytelenség, a megalázottság, a képességek hanyatlása keltette döbbenet lesz úrrá a nézőtéren. De ezt most hagyjuk, a jegyzetet nem elemzésre szántam, nem is részletez, csupán a színészek érdemeit kívánja hangsúlyozni. Megkapták a kiváló lehetőséget, és azt maradéktalanul ki is használták. Miközben mondhatni mindvégig uniformizáló maszkban, jelmezben játszottak, kitűnően egyénítették alakjukat, valóban éltek, kiismerhetőek, egymásra hajazó megjelenésükben is markánsan önleleplezők voltak a karakterek. Az előadás statikusabb első felében kevésbé, akkor időnként vontatottabban alakult minden, de a játékos ötletekben sziporkázó, mozgalmas második részben az ütemváltás felrázza a nézőket is, látványban is élvezhetőbb lesz mindaz, ami a szemünk előtt történik. A komédia és tragédia, az abszurdum és a groteszk különös szimbiózisa magával tudta ragadni a közönséget. A bemutatón részt vevő vásárhelyiek nem feledték a Tompa Miklós Társulat egykor gyakran szereplő, közkedvelt személyiségeit, örültek, hogy újra láthatják, hallhatják őket, és hetvenesek ugyan, ezt nem lehet tagadni, de ismét felmutatták fiatalos energiáikat. Az érdeklődést persze a két évvel ezelőtti nagy sikerű másik előadásuk, a Kiss Csaba-féle De mi lett a nővel? emléke is fokozta. A Györffy–Szélyes–Kárp hármas akkor igazán nagyot dobbantott. De nem kétséges, tart még a lendület. Várjuk a folytatást. Hogy van a mondás? Ha a szekér elindul…