Jó okom volt várni ezekkel a sorokkal: a (romániai) rendszerváltás kerek évfordulója idején, december közepétől január közepéig, térben nagyon távol voltam a megemlékezések helyszínétől. Egyik, Budapesten élő unokámmal az Ausztráliában (Perth) élő másik unokámhoz utaztam, hogy azon a távoli földrészen élvezhessem a napfényes nyarat.
A fizikai távolság persze nem akadályozott abban, hogy kövessem az itthoni-otthoni történéseket, híreket. Az is természetes, hogy elsősorban a Maros megyében, Marosvásárhelyen lezajlott eseményekről olvastam nosztalgiával és vegyes érzésekkel: hiába kerestem ugyanis a hírekben néhány, a helyi magyar közösség meghatározó személyiségének a nevét. Sem az ünnepélyes megemlékezések, sem az ilyenkor szokásos emlékdiplomák átadása során nem találtam (például) Király Károly, Kincses Előd vagy a néhai Jakabffy Attila nevét.
Bevallom: elfogult vagyok (de ki nem az?). Egykori munkahelyi főnököm (1974–1978), Király Károly, véleményem szerint azokban a decemberi-januári napokban, de a későbbi években is a legfontosabb tisztségek viselőjeként, de főleg az 1972–1989 között vállalt ellenállói tevékenységéért többet érdemelne a marosvásárhelyi magyar közösségtől. Tudom, sokan legyintenek erre, mondván: ugyan, kérem, ő volt az, aki egykoron együtt vadászgatott a diktátorral! Ezzel a ténnyel teljesen fölösleges volna vitatkozni, csak éppen illene hozzátenni: ugyanaz a személy volt, aki Kovászna megye első titkáraként (1968–1972) magyar intézményhálózatot, pezsgő művelődési életet épített ki a térségben. Önkéntes lemondása után folyamatosan ostromolta leveleivel a magas párt- és állami vezetőket a magyar közösség jogfosztása miatt, de Nyugatra eljuttatott levelei révén ezeket a sérelmeket és az általános emberi jogokat sértő intézkedéseket az Egyesült Államok kongresszusának is tudomására hozta.
Az újonnan megalakult román szenátus alelnökeként, egyedüli magyarként, inkább lemondott mandátumáról, de nem vett részt a román alkotmány megszavazásán (1991. december 8.), tiltakozásul az „egységes nemzetállam” kifejezés miatt. Visszavonulva Sepsiszentgyörgyre, a Székely Faluért Alapítvány révén számos gazdálkodónak szerzett és nyújtott segítséget, külföldi kapcsolatai által is. Jelenleg Magyarországon, Mezőkovácsházán, igen szerény körülmények között, de jó kedéllyel tölti napjait, kilencvenedik évében járva is gondozza gyümölcsösét, kertjét a háza körül.
Kincses Előd, akit sokan ismernek, mint mindmáig az egyik legkövetkezetesebb jogi képviselőjét a magyar közösség érdekeinek, azoknak a zavaros, 1990. januári-márciusi hónapoknak másik legfontosabb tisztségviselője volt. Király Károly kényszerű távollétében (műtéten esett át Budapesten 1990 januárjában) Előd volt az, aki vezette a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas Líceum visszaállításáért folytatott küzdelmet. „Hálából”, a magyarellenes pogromkísérlet után, 1990. március végén külföldre kellett távoznia, és évekig nem térhetett vissza Marosvásárhelyre. Miközben sokakkal együtt megkapta, éppen magyar nemzetiségű emberek részéről, a „nemzetáruló” minősítést, miután arra szavazott (nem egyedüliként a magyarok közül, többen, magam is így tettem), hogy ne iskolai év közben, hanem 1990 szeptemberétől váljon ismét kizárólagosan magyar tannyelvűvé egykori szeretett iskolánk. A siker, ugye tudjuk, közel 15 év után következett be a Bolyai esetében, a magyar nyelvű orvosképzés, a román állam által fenntartott intézményként, máig megoldatlan.
Jakabffy Attila nevét is hiába kerestem a hírekben. Ő nagyon fontos szerepet játszott a kezdeti hetekben-hónapokban, többek között a februári gyertyás-könyves tüntetés szervezésében, de végül Kincses Előddel együtt a száműzetés keserves sorsára kényszerült, évekig ő sem jöhetett haza.
Joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogy a „pályán kívülről”, Budapestről miért szólok bele a helyiek dolgába? Miért feszegetem, hogy illett volna megemlékezni (mások mellett) a fent említett személyekről is, hiszen a közember már így is unja egyrészt a fesztivizmust, másrészt az egymásnak feszülést. Válaszom egyszerű: magamat továbbra is vásárhelyinek tekintem, eszmélésem óta és örökké, a Város úgyszólván minden rezdülését a zsigereimben érzem, napi rendszerességgel követem a történéseket. Fontosnak vélem emlékeztetni mindenkit arra, hogy miközben generációk sora lapított a diktatúrában, élt, ahogy élni lehetett, voltak társaink, akik többet vállaltak, akik tettek is azért, hogy megtörténjen az, ami 1989 decemberében bekövetkezett Romániában. Nem kitüntetésért, nem egy emléklapért, nem anyagi előnyökért (!), hanem meggyőződésből, emberségből, magyarságtudatból.
Végezetül: elnézést kérek azoktól az anno szintén komoly érdemeket szerző személyektől, magyaroktól, románoktól, romáktól, akikről itt név szerint nem tettem említést. Megtettem azt, hogy a 2011-ben, Marosvásárhelyen bemutatott Napló – 1988–2004 című könyvemben rögzítettem az általam (is) átélt 16 évnek a legfontosabb magánéleti és társadalmi történéseit, így most csupán a fenti gondolatokat kívántam megosztani az olvasóval. Harminc év múltán.
