Ha másban nem is, fóbiákban egyre gyarapodunk. A fűtéskérdést önerőből megoldani képtelen családokban például biztos, hogy előbb-utóbb felbukkannak a téliszony jelei, és az is meglehet, hogy az év utolsó harmadában a – számlahozó postást jelző – csengő hangjától is fóbiás tüneteket produkálunk.
Ha másban nem is, fóbiákban egyre gyarapodunk. A fűtéskérdést önerőből megoldani képtelen családokban például biztos, hogy előbb-utóbb felbukkannak a téliszony jelei, és az is meglehet, hogy az év utolsó harmadában a – számlahozó postást jelző – csengő hangjától is fóbiás tüneteket produkálunk. De az sem meglepő, ha éppenséggel a tömegiszony uralkodik el hétköz- és ünnepnapjainkon. Nálunk ugyanis a tömeg, azaz a „köz” számtalanszor szemtanúja lehet saját kiszolgáltatott helyzetének, függetlenül attól, hogy szállításáról, oktatásáról vagy más területen történő – vagyis inkább nem történő – kiszolgálásáról van-e szó. Így nem csoda, ha előbb-utóbb iszonyodni kezd a felülről himbált sokaságtól, amelynek maga is része. Ezektől a tapasztalatoktól a fiatalabb nemzedék sem mentesül, erről – meghibásodott körhintaként hol túl gyorsan, hol csigatempóban forgó – oktatási rendszerünk gondoskodik. Vegyük csak a legfrissebb példát. Most, tíz nappal a kisdiákok őszi pihenőhete előtt, hat héttel a becsengetés után kezdődött el a nehéz anyagi helyzetben levő tanulóknak szánt tanszerek osztogatása. A támogatásnak még a vakáció előtt célba kell érnie, így az érintettek egy gonddal kevesebbel mehetnek szünidőzni. Biztos, hogy ezerféle magyarázat van arra, hogy miért nem lehetett ezt a hiányt hamarabb pótolni, ezen inkább nem is elmélkedem. Igaz, hogy mindössze 25, 30 lejes csomagokról van szó, de kétségtelen, hogy sok családban egy ekkorka kiadás is nagy anyagi erőfeszítés. És ha így van, akkor miből tanultak eddig a nincstelenségből érkező gyerekek? Mert – bár tudtommal az iskolai év első hat hete a bemelegítés, ráhangolódás időszaka, amikor a legkisebbek csak ismerkednek az új világgal, a nagyobbak előző évi ismereteiket idézik fel – könyvek, füzetek, írószerek nélkül ez sem megvalósítható. Nemrég volt alkalmam megemelni egy elsőosztályos kisfiú iskolatáskáját. Két, két és fél kilós – vagyis az egészségügyi előírásoknak megfelelő, a gyerek testsúlya tíz százalékánál nem több – súlyra számítottam, és a váratlan tehertől nemcsak az állam esett le, a karom is majd leszakadt. Nem csoda, hogy hátgerincferdüléses eseteinket illetően európai listavezetők vagyunk. A szegény sorsú gyerekek viszont bizonyára örülnek annak, hogy lesz mivel teletömni az iskolatáskát, és az sem kétséges, hogy sokan közülük hangyaszorgalommal cipelik majd a túlméretezett terheket.
