Halloween vagy mindenszentek napja
Rohanó világunkban egyedüli megálljt csak a halál parancsol, parancsolhat. Minden gyászistentisztelet rá(fel)ébreszt, hogy mennyire mulandók vagyunk.
Rohanó világunkban egyedüli megálljt csak a halál parancsol, parancsolhat. Minden gyászistentisztelet rá(fel)ébreszt, hogy mennyire mulandók vagyunk.
A néphagyományok, szokások nagy része életünk fontos mozzanataihoz (születés, házasságkötés, temetés stb.) kötődik, ezáltal mintegy feldolgozzák az események lényegét, erejét, üzenetét.
A magunkba fordulás és önelemzés egyik legmeghittebb, legbensőségesebb eseménye az eltávozott családtagjainkra, szeretteinkre való emlékezés, egy szál virág, pislákoló gyertya kíséretében mindenszentek utáni napon.
Népi bölcsesség már az is, hogy az év ezen szakára esik ez a nap, amikor a természet is a mulandóság és enyészet jeleit hordja: borongós, késő őszi napon.
Fájdalommal és sajnos beletörődéssel vesszük tudomásul, hogy hagyományainkat is az enyészet, a feledés, a mellőzés kezdi kitörölni életünkből. Helyette a világ minden szemfényvesztő vackát átvesszük a pénzcentrikus, úgynevezett fejlett országoktól.
Azt gondoltam, legalább ez a nap megmarad az elcsendesedés és emlékezés szent, olykor fájdalmas pillanatának. Hogy legalább ilyenkor döbbenjük rá, rövidre szabott életünk mennyit nyomhat a latban Isten és embertársaink előtt.
De elkeseredéssel és szörnyülködve látom a Halloweennak nyugatról átvett, gusztustalan balkáni változatát, amit sajnos nemcsak éjszakai tivornyázóhelyeken, utcákon, tereken űznek, úgymond szórakozásból, hanem már a temetőkertek is színterei lettek ennek.
Hol van a gyász és kegyelet, a szeretetteljes emlékezés ebben?
Ennyire elferdült az értékrendünk, hogy már a halálból is megvásárolható maskarázást csinálunk?
Quo vadis kereszténység, ezen az úton?
Megérné a fáradságot, fiataljainknak ne restelljük elmondani, feleleveníteni szokásainkat, évszázados hagyományainkat. Lehet, úgy gondoljuk, hogy unják
„papolásunkat” vagy egyszerűen nem érdekli a mai nemzedéket a múlt, de higgyék el, keresik a gyökereiket, még ha nem is tudatosan, és vágynak olyan emberekkel találkozni, időt tölteni, mint akiről Pilátus ennyit mondott: Ecce homo – íme az ember.
Csak azt nem értem, hogy ha már minden flancos-puccos névvel ellátott pénzemésztő ünnepet lemajmolunk (aminek semmi köze természetünkhöz, lelkivilágunkhoz), hogy van az, hogy egy igazán szép és családokat összehozó ünnep, mint a hálaadás napja, nem honosodott meg nálunk?!
Van ugyan református népünknek egy nyárvégi hálaadó ünnepe, az újkenyér, de lassan már csak szürke, fénytelen alkalommá degradálódik, amikor egy-egy templomban 20–30 ember (a több mint ezerből) érzi csak, hogy tartozik Teremtőjének hálát adni a sok áldásért, amiben részesül.
Faluhelyen még megvan a tisztelet a múlt, az ősök iránt, de sivár jövő elé nézünk, amiben a tömegszellem a kisembert személytelen bábuvá teszi, a multicégek, a mega-, hiper-, szupermarketek, bankok kényének-kedvének kiszolgáltatva.
Székelyné-Bolla Rozália, Nagysármás
