2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A hajótörött tánca

Olyanok voltak, mint két testrész: egyformák, elválaszthatatlanok. 

Olyanok voltak, mint két testrész: egyformák, elválaszthatatlanok. Szabadtéri, ingyenes rendezvényeken figyeltem fel rájuk, az eseménytelen, szürkébb napokon, hetekben azonban mintha elnyelte volna őket a föld. Többször fontolgattam, hogy ha alkalmam adódik, beszélgetni próbálok velük, de aztán sorra elszalasztottam a lehetőségeket. Az utóbbi időben meg is feledkeztem róluk, a múlt hét végén, a ligeti Forgatag tömegében azonban újra megjelentek. Az ősz hajú, piros arcú asszony régimódi háziruhát viselt, borostás párja kopott baseballsapkát, pólót, farmernadrágot. Egy sörsátor alatt ültek, beszélgettek. Csak egymást nézték, egymásra figyeltek, mint akikhez el sem jut a külvilág nyüzsgése. Az életkorukat szerettem volna megállapítani, de rájöttem, hogy ez reménytelen próbálkozás. Mintha sok évszázados utaztatás után mozdulatlan partjaira sodorta volna őket az idő. A rég partot ért hajótöröttek nyugalma áradt belőlük, az olyanoké, akik nem lázadoznak a helyzetük ellen, mert tudják, az akaratukon kívüli történéseknek értelme, célja van.
Az asszony barackos üdítőt kortyolgatott, aztán társa kezébe tette a félig üres palackot. A férfi is enyhítette szomját, majd mindketten felálltak. A színpadon már jó ideje hangoltak a zenészek, és hamarosan el is kezdődött a Metropol-koncert. A pár kezdetben tisztes távolságból fülelt, aztán egyre közelebb ment a pódiumhoz. Némán hallgatták az egymást követő dalokat, míg végül egy dallam vagy egy szövegrész megérintette az asszonyt. A színpad elé sodortatta magát, aztán táncolni kezdett, behunyt szemmel, önfeledten, szinte öntudatlanul. A férfi fegyelmezetten követte. Amikor utolérte, megállt mellette, és szótlanul csodálta a bizonyára számára sem mindennapi látványt. Nemsokára az asszony észbe kapott, talán egy idegen tekintet figyelmeztette arra, hogy tinédzseres megnyilvánulása enyhén szólva szokatlan. Párja mellé húzódott, mondott neki valamit, aztán elindultak kifelé az egyre növekvő tömegből. A legközelebbi sátornál telepedtek le újra, onnan követték a színpadi történéseket. Az asszonyt közben újra elkapta a hév, de most már csak a feje mozgott kitartóan a zene ritmusára. Bármennyire szerettem volna, nem mertem őket megszólítani. Túl személyes, túl intim volt a táncoló asszony pillanatképe, talán ez tartott vissza azon az estén. A távozásukról is lemaradtam. Egyszer csak észrevettem, hogy nem ülnek már a fehér sörsátor alatt, csak a kiürült üdítőspalack jelezte korábbi ottlétüket. 
Másnap délután azonban újra ott találtam őket. Az asszony ekkor világoskék farmerruhát viselt. Ez annyira más volt, mint az azelőtti háziruha, hogy meglepetésemben a férfi öltözetét teljesen figyelmen kívül hagytam. Odaléptem hozzájuk, és arról kezdtem kérdezgetni őket, tetszik-e nekik a rendezvénysorozat, és ha igen, mi a kedvencük a programok közül. Nem zárkóztak el a közeledésemtől, főként az asszony válaszolgatott derűsen.
– Mindent szeretünk itt. Szépen énekelnek, táncolnak a művészek, mi meg bemegyünk a tömegbe, a sor elejére, és meghallgatjuk, megnézzük őket. Ha elfáradunk, leülünk, pihenünk – mondta jellegzetes, mély hangján.
– A tegnapi koncert különösen tetszett, ugye? – próbáltam emlékeztetni a múlt esti élményre.
– Igen, a régi időket juttatta eszembe. A húszas éveimet. Pedig nem voltam nagy zenehallgató, koncertre járó. Mégis ismerős volt az egyik dallam, bár a szövegét nem ismertem.
– Fiatal korában mivel foglalkozott? – váltottam témát.
– Akkoriban még falun éltem, közel Marosvásárhelyhez. Kalákában dolgoztunk a mezőn, napszámra fizettek. Szép, jó idők voltak azok is.
– Én gyári munkás voltam – vette át a szót a férfi. – Miután megismerkedtünk, és összeházasodtunk, én lettem a családfenntartó, ő otthon maradt, vezette a háztartást, nevelte a gyereket. Ez így megfelelt nekünk akkoriban, csak most nehezebb, mert nyugdíjat csak én kapok. De megélünk abból is valahogy, nincs miért panaszkodjunk.
– Szórakozni is el-eljárnak – jegyeztem meg.
– Közel lakunk a Ligethez, persze hogy eljövünk, ha van valami. A gyerek már rég kirepült, az unokánk is megnőtt, most van itt az ideje, hogy élvezzük az életet.
Mielőtt elköszöntem volna, jó szórakozást kívántam a házaspárnak. Derűsen néztek rám, aztán újra egymás felé fordultak, kizárva minden külső hatást. Abban a pillanatban úgy tűnt, mintha nem több száz ember népesítené be a teret, csak ők ketten üldögélnének nagy egyetértésben a ligeti fák alatt.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató