Az emberi ostobaság és gonoszság itt járkál köztünk. Nem bújik meg, nem rejtőzködik, hanem nyíltan jár-kel. Hivalkodik, vesz és ragad, prédára les, a másé után kapdos. Becsületbe gázol, negatív mítoszt teremt. Ehhez pedig csak ürügy kell. Lehetőleg valamilyen „tetszetős”, nagyot szóló, olyan vád, amely ellen szinte lehetetlen védekezni. Például azt állítani egy már évtizedek óta halott volt közéleti nagyságról, hogy háborús bűnös.
Ehhez nem kell túlságosan sok ismeret, körülmény, részlet. Történelmi különösen nem. Tisztázni nem szükséges. Mocskolni jó vastagon – ajánlott. A hamisítás kézenfekvő, elsőrendű tantárgy azok iskolájában, akik a politika, a mai honi liberalizmus jegyében gyűlölködnek. Egy ádáz kis csoport, melyből nevesül egy ravasz és elszánt prókátor, pártfiskális és skriblerből lett városházi jegyző, majd parlameni honatyec, kijelenti céljaik érdekében, hogy háborús bűnös. Az Erdélyi Helikon létrehívója, házigazdája, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság egykori elnöke, felvirágoztatója, az irodalomszervező mecénás, a kolozsvári magyar színház direktora és a marosvásárhelyi Székely Színház atyamestere, író, regényíró, versszerző, a Színművészeti Főiskola könyvtárosa, szerkesztő, miután néhány évig mészégető egy másféle ostobaság és osztályharc nevében a kisállomáson, elítélt és felmentett, az irodalmi közvélemény által soha meg nem vádolt, rehabilitációja tehát értelmetlen lett volna, a havasok nagy szerelmese, vadász, természetjáró, meseíró, embermentő, humanista, földbirtokos, apa és férj, már-már legendákkal övezett szelíd mecénás, a vécsi kastély parkjában örök álmát alvó, sírja irodalmi zarándokhellyé lett azonmód – nos, ő, igen, őróla dönt nemsokára a ploieşti-i törvényszék, hogy háborús bűnös volt-e vagy sem.
A per mögött tehát ott zúgnak a Maros menti fenyvesek sötétzöld foltjai, azok az erdők, amelyeket a kapzsiság, az emberi ostobaság, a nemtörődömség, a pénzéhség még elkerült, még nem tudták szétlopkodni, éppen azok, akiknek nevében kijelentik a Víziboszorkány írójáról, a helikoni nyarak házigazdájáról, hogy háborús bűnös.
És ugyan melyik háborúé? Tán a pun háborúké vagy a száz-, netán a harmincévesé, esetleg a polgárháborús-szecessziós újvilágié? Nem, a II. világégésé. A receptet már kipróbálták több-kevesebb sikerrel az előző harminc esztendőben, mondjuk W. Albert esetében. Fontos, hogy a kipécézett magyar legyen, ismert, lehetőleg népszerű, olykor bálványozott, és valamilyen (nagy)birtok ura egyben – 1945 előtt. Fontos, hogy a közeg, amelyben elterjesztik a vád mérgezett magvait, a vírust, lehetőleg ne vagy rosszul, meghamisítva, a legjobb esetben egyáltalán ne ismerje a múltat. Fogalma se legyen a helyi és tágabb társadalmi, gazdasági, politikai, etnikai, emberi viszonyokról. Szerepeljenek benne a holokauszt áldozatai, akik egyáltalán nem tudják már felemelni szavukat, és tiltakozni az ellen, hogy gettóba terelésük okozója, végrehajtója nem a marosvécsi gróf, az erdélyi fejedelmek leszámazottja, az író volt, nem ő a felelős a törvényekért, melyek e sorsra juttatták őket.
Fontos, hogy a meghamisított történeti tudatban a torzan született eszmék olcsón és népszerű eszközökkel legyenek sokszorosíthatók, hogy tartalmazzanak aprócska szilánkokat, amelyeket igaznak lehessen feltüntetni, erre alapozva vádat, vágyálmokat, vagyont lehessen építeni – szerezni. A fasizmust emlegetni bizonyítás nélkül. Elvinni az efféle becsületbe gázoló, történelmet hamisító, megmásító, a valóságot kiforgató állítást, elvinni messze Erdélytől, lehetőleg oda, ahol a bíró, az ügyész és a felperes ügyvédje nem ismeri (nem ismerheti) a 80 év előtti történelmet, akiket már az „új típusú, posztforradalmi” iskolák és egyetemek neveltek, akik a paragrafusok mögött nem látják a múlt komplex valóságát, az emberi tényezőt. A vádlókat csak a gyűlölet motiválja, ezért is szerveződtek párttá rögtön 90 után. Akik a Ceauşescu boszorkánykonyhájának termékeit úgy fogyasztották, hogy hitték, valódi márkás, hiteles bájitalt (ideológiát) fogyasztanak.
Fontos, hogy fantomképet rajzoljanak, hogy tényeket összekeverve, át- és átfércelve, tudatot zavarva, azt állítsák, hogy Ő, akit a falu népe tisztelt, máig tartó tisztelete töretlen, akiről rossz szót alig ejtettek saját kortársai, a történelmi munkákban – ahol a zsidóüldözésekről írnak zsidók és nem zsidók – neve soha elő nem fordul, nincs ott a kolozsvári 46-os per vádlottjai vagy mellékszereplői között, vagy csak olyanként, mint aki mentett, bújtatott, menlevelet próbált adni, keresztlevelet állított ki életmentésből, felszentelt református lelkészi mivoltánál fogva, az adott történelmi helyzetben azt tette, amit emberséggel tenni lehet, no, az most háborús bűnösként szerepel a vádiratban – mert kell a legénységnek, a gyűlölet altisztjeinek a havas erdeje...
Nem, nem hiszem, hogy háborús bűnös lenne K. J.
