Mindenkori, főleg marosvásárhelyi olvasóim elnézését kérem azért, hogy mostani soraim személyes jellegűek lesznek.
Mindenkori, főleg marosvásárhelyi olvasóim elnézését kérem azért, hogy mostani soraim személyes jellegűek lesznek. Bár eddigi jelentkezéseimben is gyakran, felvállaltan személyes gondolatokat is megfogalmaztam, ezúttal kifejezetten magánjellegűnek minősíthető írást teszek közzé. Teszem mindezt azért, mert nagyon jellemző mai világunkra mindaz, amit közölni óhajtok. Bármennyire is személyes mondandóm, egész magyar közösségünk, minden gondjával, bajával, de örömével és sikerével is fellelhető az itt következőkben.
Életének hetvenedik évében Vácott elhunyt dr. Kótay Nagy Péter kutató vegyész, a kémiai tudományok doktora, aki Marosvásárhelyen született, a Bolyai Farkas Líceumban érettségizett, majd Kolozsváron diplomázott vegyészként. Tanított a Marosvásárhelyi Pedagógiai Intézetben, dolgozott a vegyipari kombinát laboratóriumában, majd 1989 után a budapesti Egis Gyógyszeripari Vállalatnál teljesítette ki tudását, gyógyszerkutatóként. Nyugdíjasként úgyszólván halála napjáig tevékenykedett, tudását, hihetetlen elkötelezettségét elismerték, tapasztalatáról nem mondtak le, nem alkalmazotti státuszban folyamatosan foglalkoztatták.
Én barátomat is tisztelhettem Benne. Középiskolai éveinket egy padban ülve tudtuk le, de a nagybetűs Életben is együtt lehettünk évtizedekig, családjaink, közös barátaink (hát persze, vásárhelyiek…) együttléte, együtt gondolkodása meghatározó volt valamennyiünk sorsára. Ezt a kisebb marosvásárhelyi közösséget megrendítette ugyan az 1989-ben bekövetkezett társadalmi változás, mint megannyi más, hozzánk hasonló korú vagy fiatalabb társaságokat (magyart és románt is!), de a barátság megmaradt a fizikai távolság ellenére is. Figyeltünk egymásra, gondolatainkat megosztottuk egymással, de természetesen már nem olyan gyakori rendszerességgel, mint egykoron.
Miután mintegy három éve feleségemmel együtt magunk is úgy döntöttünk, áttelepülünk Magyarországra, gyerekeink, unokáink érdekében, ezt a váltást nehezen tudtuk feldolgozni, ilyen korban talán nem is lehet megtenni. Péter, akinek elmondtam aggályaimat, ezzel „vigasztalt”: nézd, én Marosvásárhelyen születtem, Magyarországon, te Kolozsvárott, szintén Magyarországon. És most hol élünk? Mindketten Magyarországon, tehát a Hazánkat nem hagytuk el! Bevallotta, hogy ez a sovány vigasz Őt is foglalkoztatta, de sokkal nehezebben élte meg azt, amit beilleszkedése során tapasztalt. Ötvenedik érettségi évfordulónk évkönyvében ezt így fogalmazta meg: „2004. december 5. óta nyilvánvaló, de az emberek viselkedéséből már előtte is sejteni lehetett, hogy népesség igen, de Nemzet nem él e Hazában.”
Ugye, kedves olvasóim, súlyos mondat?! Vállalja-e valaki a cáfolatát? Hiszen nap nap után annak vagyunk tanúi, évek óta, hogy kisebb-nagyobb csoportok, legelsősorban politikai alakulatok kisajátítani igyekeznek a jogot arra, hogy megítélhessék: ki a magyar és főleg ki a „magyarabb”?! Ezt a képtelenséget pedig a legegyszerűbb ember is értetlenül fogadja, mert (Bodor Pállal szólva) én úgy szeretnék magyar lenni, amint valaki (bárki) szőke (barna, fekete stb.)! Idézetem nem pontos, de a lényegre utal: olyan természetességgel szeretné megélni önként választott magyarságát minden értelmes ember.
Nem szeretnék polemizálni ennek kapcsán, de azt határozottan ki szeretném fejezni, hogy az az egykori erdélyi közéleti ember, aki a minap azt találta megfogalmazni és közhírré tenni, hogy a jelenlegi magyar határokon kívül élő magyarok nem rendelkeznek elegendő tudással, ezért ki kell menteni őket (otthonukból ?!), mélyen sértő valamennyi, határon túlinak mondott magyarra. Vajon azt a tudást, amelyet dr. Kótay Nagy Péter és hozzá hasonló, értékes emberek felhalmoztak és közkinccsé tehettek az elmúlt évtizedekben, többen közülük éppen Magyarország jelenlegi határain BELÜL, azt vajon hol alapozták meg? Egykori marosvásárhelyiként el tudnám felejteni akár néhai dr. Kótay Pál, akár néhai dr. Dóczy Pál és legnagyobb tiszteletünket velük együtt kivívó, csodálatos elődeink nevét? Természetesen a két nevet célzatosan említettem itt, hiszen felsorolni is könyvet tenne ki azoknak az egykori marosvásárhelyieknek és erdélyieknek a neve, akik megbecsülést érdemeltek ki a magyar tudományos életben. Mivel pedig a mindenkori címnek köze kell legyen a tartalomhoz is, olvasóim bizonyára tudják már, hogy a „gyöngyhalász módszert” ostorozom. Azt a módszert, amit fent említett, 2012 decembere óta immár magyarországi nemzetstratégiai intézeti vezető, egykori erdélyi közember fogalmazott meg a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán. Jelentem, az igyekezet elkésettnek bizonyul: sok-sok ezer „gyöngy” már évtizedek óta gazdagította és gazdagítja az anyaországot, és valóban csodaszámba megy, hogy közben Erdélyben, de Felvidéken, Délvidéken, Kárpát-Ukrajnában még mindig élnek és alkotnak rangos tudományos, művelődési sikereket elérő magyar emberek, akik hisznek abban, hogy ott kell hasznosan tevékenykedniük, ahol születtek. Ezt a „csodát” nem szétverni kellene, hanem hitében, elkötelezettségében erősíteni. Tudom, az én Erdélyt elhagyó tollamból talán hiteltelennek tűnhet a biztatás, de bízom abban, hogy akiket illet, azok értik. Aki pedig félre akarja érteni, az eddig is félreértette.
Rendhagyó soraimat a mai (február 22.) temetés emlékével zárom. Szándékom lett volna szólani a sírnál, ahogy otthon, Marosvásárhelyen nemegyszer megtettem. Mégis, körülnézve a népes gyászoló gyülekezeten, úgy gondoltam, hogy néhai Barátom magyarországi tisztelői talán nem értenék úgy szavaimat, ahogy azt a marosvásárhelyiek értenék. Ezért választottam a személyes búcsúnak ezt a formáját.
