2024. december 19., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nyugdíjba megy a nagy „kalandor”, „a végvári vitéz”

Közel fél évszázados pályafutásom alatt sok kedves kollégát búcsúztató ünnepségen vettem részt, de olyan élményben, mint június 24-én a marosvásárhelyi Stefánia napközi otthonban, soha nem volt részem. Már a déli óráktól szállingóztak az óvónők, a munkahelyétől megváló 65 éves Györfy (Istvánfy) Éva volt igazgatónő, óvónő búcsúztatására készülve. Utóda, Kertész Katalin, a Stefánia napközi otthon vezetője verssel és egy fotómontázzsal színesítve mutatta be elődjének életét és tevékenységét. Alig ért véget a vetítés, amikor az udvaron felcsendült a dal: „Azért vannak a jóbarátok…”, majd kitódult a közönség, és mindenki együtt énekelt az óvoda udvarát megtöltő hálás szülőkkel, nagyszülőkkel, tanfelügyelőkkel, akik hosszú sort állva köszöntötték a munkahelyétől megváló Györfy Évát. Tették ezt virágcsokrokkal és sok kedves emlék felelevenítésével arról, hogy felnőttként munka és szórakozás közben őket is nevelte az „óvó néni”, amit nem szégyelltek bevallani.

A munkatársak körében 

Mi a titka Györfy Éva népszerűségének, a feléje sugárzó szeretetnek és megbecsülésnek gyermekek és szülők szívében? A kérdésre kerestem a választ egy kellemes beszélgetés során, amelyet a napközi otthon udvarán lévő kispadon kezdtünk el, majd az igazgatói irodában fejeztünk be.

– Az egyik legismertebb, legsikeresebb marosvásárhelyi óvónőként miért döntöttél úgy, hogy 65 évesen abbahagyod, miközben látható módon továbbra is tele vagy tenni vágyással, energiával?

– Eddigi munkám nagyon sok időt igényelt, és nagyon keveset voltam a családdal, s bár a férjem is folyton úton volt, mégis mindenben segítséget nyújtott. Most nekem kell melléállnom, mert szüksége van a támogatásomra.

– Egyéniséged, munkásságod ismeretében feltételezem, hogy Székelyföldről származol. Honnan indultál?

– Kőrispatakon születtem, majd a politikai változások úgy hozták, hogy édesanyám munkahelye miatt költöznie kellett a családnak, így kerültünk 1969-ben Székelyudvarhelyre, és ott éltem 1988-ig.

– Gondolom, hogy a hírneves óvodapedagógus- és tanítóképző iskolába jártál.

– Valóban, a képzőben végeztem, majd visszahívott az iskola, és tíz évig a gyakorló óvodájában dolgoztam, amelynek az alapító igazgatója voltam.

– Miért választottad az óvónői hivatást? Voltak kisgyermekekhez kötődő kellemes élményeid?

– Nem én, a szüleim választották, mert abban az időben ez volt a legbiztonságosabb életút, egy jó állás, amelyben a társadalmi megbecsülés, a fizetés is megvan, és méltóan lehet leélni az életünket. Akik egyetemre mentek, sokan közülük Moldvában kötöttek ki akkoriban.

– Az udvarhelyi tanítóképzőnek viszont olyan hírneve volt, hogy oda bejutni és elvégezni jó ajánlólevélnek számított bárhol Erdélyben.

– Annak idején Geréb Péter matematikatanárunk mondta is, hogy a képző elszippantja az egyetemek elől a legjobb képességű diákokat. Mi az első osztály voltunk, akik az öt helyett négy évet jártunk. A következő évben tanítókat képző osztály indult, és a két szak egyik évről a másikra váltakozva ismétlődött. Tanáraink „igazi pedagógus” példaképek voltak. Nagyon tehetséges lévén kémiából, tizedik osztályig nem voltam meggyőződve, hogy valóban a képzőt akarom, ahonnan a kilencedik végén el is tanácsoltak. Tizedik után döntöttem el: ha végül ezt a szakmát választom, akkor a legjobb kell hogy legyek benne.

– Óvónőként hogyan érted el, hogy annyian megszerettek, és a csoportodba akarták adni a gyermeküket?

– Nem vagyok szabálykedvelő ember. Az udvarhelyi tanítóképzőben az induló óvodapedagógus-képző osztályba jártam (ahol a magyarországi tananyagot használtuk, mert az itthoni még nem volt kidolgozva), a tanárainkkal együtt tanultuk a mesterséget, járt az Óvónők Lapja, amiből sok információhoz jutottunk. Tanáraink a város összes óvodájába beosztottak gyakorlatra. Első éven legkevesebb heti két órát hospitáltunk (órát hallgattunk), de másodévtől már tanítottunk, és harmadéven egész napokat töltöttünk az óvodában. Sokkal több volt a gyakorlat és így a lehetőség is magunkat kipróbálni. Nyáron helyettesítettük az óvónőket. Tizenegyedikes koromban egy hónapot dolgoztam 40-50 gyermekkel az egyik óvodában. Ha az ember visszagondol arra, hogy mi volt az óvodában, ami őt megmozgatta, és amit szeretett, akkor adja magát a feladat, hogy mit tegyen a gyermekekkel, hogy ők is megszeressék. Én szerettem velük dolgozni, amikor nem kényszerítettek, és szembe mertem szállni értük, ezért is volt sok konfliktusom mindenfelé. 

– Egy óvodában sok izgő-mozgó kisgyermek van, hogyan lehet elnyerni, lekötni a figyelmüket, együttműködésre szoktatni őket?

– Egy nagy kalandor vagyok, a szüleim tudatosan féken tartottak abban, hogy ne állandóan valami új eseményben vegyek részt, amit én találok ki. Az óvoda egy olyan helyszín, ahol a gyermekek igényeinek megfelelően megélhettem a kalandjaimat, akár felnőttként is mindazt, amit gyermekkoromban esetleg nem engedtek meg nekem, természetesen a gyerekekkel együtt.

A figyelmüket úgy lehet lekötni, hogy feladatot kell adni nekik, az életkori sajátosságaikat figyelembe véve. Legjellemzőbb a mozgásigényük, ezért lehetőséget kell biztosítani a mozgással való fejlesztésre. Egyes fokozati dolgozatom témája A tanulási nehézségek megelőzése mozgással, amiben arról írtam, hogy mi mindent lehet mozgással tanítani, a matematikát, sőt a verset is. Amit lát, hall a gyermek, azt megjegyzi, ha megjegyzi, de amit nemcsak látott, hanem fogott is, amivel cselekedett, az biztos, hogy beépül a tudatába, és meg is marad. Ezért arra törekedtem, hogy mindig valamilyen alkotó tevékenységet adjak a gyermek kezébe. Engedtem, hogy vágjon, ragasszon, dolgozzon, kibontakozzon, és ami elkészült, azzal voltam megelégedve. Volt olyan csoportom, amelynek tagjai jöttek, egy könyvet és bizonyos anyagokat kértek, én odaadtam, és délutánra csodaműveket hagytak itt vagy vittek haza. Tanítványaim közül sokan a művészeti iskolában tanultak tovább.

Egyébként az oktatási rendszer minden szintjén dolgoztam, az óvodán kívül tanítottam I-IV. és V-VIII. osztályban és főiskolán is, de mindig rájöttem, hogy az óvodát szeretem a legjobban.

– Részleteznéd a mondottakat néhány szóban?

– Az udvarhelyi évek előtt voltam tanítónő egy évet Muzsnán, tanítottam egy évet a Marosvásárhelyi 7-es Számú Általános Iskolában, gyakorlati tevékenységet vezettem a kántor-tanító főiskolán. Voltam tanítónő Maroskeresztúron, majd a 20-as és a 13-as napközi otthonokban óvónőként dolgoztam, 1997-ben letettem az első fokozati vizsgát, és nagy kanyarokkal 2002-ben helyeztek az akkor már Stefánia nevet viselő óvodába. 2003-tól vettem át az intézmény vezetését.

– Mit találtál itt, amikor a Stefániába jöttél, és igazgatóként mit sikerült megvalósítanod?

– Amikor idejöttem, kezdetben hat óvónő kolléganőm volt, jelenleg tizenketten dolgoznak a magyar és hatan a román tagozaton, valamint kilenc dadus, az igazgatónő, a könyvelő és a titkár. Ezenkívül hozzánk csatolták a 4-es és a 3-as óvodákat is.

Egy olyan óvodába jöttem, amelynek hírneve volt. Elődömnek, Zita óvó néninek sikerült kiharcolnia a névadást, kis füzet készült az óvoda történetéről. A múlt megvolt, de nem volt jövő. Három teremben felváltva (délelőtt és délután) hat csoport működött, hat óvónővel, és volt egy másfél normás dada. Egyik barátunk viccesen meg is jegyezte, hogy miért nem indítunk látogatás nélküli szakot is.

Amikor átvettük az óvodát, és idekerült a sok fiatal óvónő, nagy lelkesedéssel indítottuk a tanévet, vetítettünk, kitettük a szabadidő-programunkat. Ráálltunk arra, hogy a gyermeknevelés nemcsak abból áll, hogy bejöttünk az óvodába, és megtartottuk a foglalkozásainkat az óvoda keretén belül. A Procardiával dolgoztunk együtt, odajártak a gyermekeink fejlesztő tornára. A H2O klubot mi segítettünk létrehozni, és úszni mentek a gyermekek heti két alkalommal az óvónők kíséretében. A gyermeknap környékén háromnapos sportrendezvényt szerveztünk, megtartottuk a környezetvédelmi napokat, a beporzás világnapján méhészeket hívtunk jellegzetes méhészöltözetben, a gyermeket megkínálták lépes mézzel.

Nemcsak beszélni kell a gyermeknek, hanem kell engedni, hogy tapasztaljon. Ha lefékezzük őket, hogyan várjuk el, hogy valamit tovább tegyenek? Még akkor is, ha együtt jár egy csomó kellemetlenséggel, mert rendetlenség van körülöttük, én azt az utat vallom, hogy a gyermeknek meg kell adni a tapasztalás esélyét ahhoz, hogy fejlődjön, és élvezze azt, amit csinál.

Az eredményért a magam köreiben nem mindig kaptam elismerést, de amikor külföldi vendégek jöttek, vagy a minisztériumból érkeztek látogatóba, akkor megérdeklődték, hogy magánóvoda vagyunk-e, ami végül is elégtételt jelentett.

– Említetted, hogy nem volt jövő, mit tettél még azért, hogy legyen?

– A nagy gond az volt, hogy a délutános csoport távozása után a vedreket és edényeket ki kellett rakni, hogy az eső azokba hulljon. El volt rohadva a parketta, és egy nyomorúságos állapotban lévő épületben dolgoztunk.

Az igazgatást azért vállaltam, mert szerettem volna egy olyan intézményt létrehozni, ahol nem pénzért kapja a szülő a feltételeket, mert nemcsak a gazdag gyermekek érdemlik meg ebben az országban, hogy jó feltételek között szakszerű nevelésben részesüljenek. A kolléganők pedig otthon érezzék magukat, és szívesen, ne félve, nyugtatóval jöjjenek dolgozni. A legnagyobb elégtételem az volt, hogy soha egy kolléganő sem mondott nemet, ha valamire megkértem.

A városban azonban egyre nagyobb volt az igény a hosszított programú óvodára. Márton Jutkával, aki a katolikus egyháznál a műemlékvédelemmel is foglalkozott, és a lányai hozzám jártak, egy alkalommal felmentünk a padlásra, és a véleménye az volt, hogy a tetőteret be lehet építeni. Az első dokumentumot el is készítette, amivel elindultam. Akkor végeztem igazgatóként a menedzserképzést, és ez volt a dolgozatom témája, miért ne próbálkoztam volna! Beadtam a városi tanácshoz a kérvényt, amit a képviselők aláírtak, aztán mély csend következett, majd megkezdődött a harc… A legnagyobb támogatónk, aki a leginkább mellénk állt, és minisztériumi pénzeket irányított ide, Borbély László, akkoriban területfejlesztéssel megbízott miniszter volt. A városnál elkészítették a felújítási terveket, majd elvégezték a bővítési munkálatokat a minisztériumi határozattal kapott pénzből. Egy év alatt készült el az átalakítás, addig a gyermekekkel a Deus Providebit Tanulmányi Házba költöztünk.

Azóta hivatalosan kilenc csoportunk van, hat magyar és három román, bár sokkal többre lenne szükség. Jelenleg próbáljuk a törvény előírásaihoz igazítani a gyermekek számát, ami a fokozott igény miatt nagyon nehéz. A szomszédunkban van egy rossz állapotban lévő üres lakás, ami lehetőséget nyújtana az óvoda bővítésére, de a korábbi polgármestertől azt a választ kaptuk, hogy az épület lakás rendeltetését nem lehet megváltoztatni. Reménykedünk egy kedvező elbírálásban. Ahogy abban is, hogy a tetőtéri helyiségek szellőztetőrendszerének a korszerűsítésében is támaszkodhat az óvoda a városi önkormányzat segítségére. De ez már az új vezetés dolga lesz.

– Ha jól tudom, a cserkészetben is tevékenykedtél.

– A cserkészmozgalomban olyan közösségbe kerültem, ahol megtaláltam a helyem, jól éreztem magam, és a gyermekem is, akinek a fejlődését mi irányítottuk, és nem az utca. Kezdetben a Teleki Sámuel cserkészcsapathoz kapcsolódtam, utána megalakítottam a sajátomat, Dr. Bernády György néven. A közösség formálódott, a rendezvényekre jöttek a szülők is, családias volt a hangulat. A cserkészmozgalom rendezvényein én oktattam a népi gyermekjátékokat, tábortűzfelelős voltam, és a kulturális programokat szerveztem főleg, de szervezési feladatok is adódtak.

– A cserkészet mellett más szabadidős rendezvények szervezését is felvállaltad.

– 2003-ban jegyeztettünk be egy egyesületet Garabonciás néven, amelyet olyan céllal hoztunk létre, hogy a város gyerekeinek a szabadidő eltöltésére biztosítsunk lehetőségeket. Egy kisvárosból jövő anyaként úgy láttam, hogy nincsenek alternatívák. A gyermeket normálisan nevelni közösségben lehet, ami nem egy esetlegesen utcán épülő csoport. Ezzel szemben mesterségesen létre kellett hozni azt a közösséget, ami a jó célt szolgálja. Így kezdtük a Garabonciással a táborok szervezését, ami céltudatosan honismereti volt, mindig költöztünk valamerre, ahol a népi mesterségek megismerése is lehetővé vált. Szalmát feldolgozni Kőrispatakon táboroztunk, az agyagedények készítésével Pálpatakán ismerkedtünk, a természeti szépségek megismerésére a Vargyas völgyében a Szent Gellért Alapítvány házában szervezett tábor nyújtott lehetőséget. A kalandozás lehetőségét kell nyújtani a fiatalok számára, egyébként ők keresik meg a kalandot. Ezt a célt szolgálták a kerékpáros táboraink, télen pedig a sítáborok. Ahogy nőttek, az igényeiknek megfelelően szerveztük a sítáborokat. Szovátán kezdtük a TOK-ban. Nem az volt a célunk, hogy a versenysízőket neveljünk, a téli természet szépségeit szerető kisközösség létrehozására törekedtünk, hogy kimozdítsuk a számítógép, a tévé elől a fiatalokat. A Madarasi Hargita volt az utóbbi időben a leghóbiztosabb, ahol meg is volt a fészkünk, az erdészektől bérelt házban, de már nehezen tudjuk az igényeket kielégíteni. Elégedetlen szülők mindig voltak, de most már szülőközösség épült, a gyermekekkel jönnek a szülők is, és így családiassá vált a rendezvény. Mivel tavaly már nem tudtam részt venni, a fiam meg a lányom vette át a szervezést.

A kora délután folyamán kolléganőinek mondott köszönetet Györfy Éva. Bevezetésképpen édesanyját idézte, aki szerint egyetlen dolgot meg kell tanulni: ha egy közösség élére állsz, akkor a közösségért reszkírozni kell, és fel kell vállalni a nehézségeket. Ha nem tudod megtenni, ne állj oda, ha odaálltál, akkor ez végigkíséri az életedet. Én odaálltam.

– Köszönöm, hogy velem voltatok, gondolom, hogy mindenkit segítettem, vagy mindenkit békén hagytam, hogy személyiségének megfelelően végezze a dolgát, és hiszek abban, hogy mindenki el is végezte, és el is fogja végezni. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy dolgozzon, ahogy tanulta, ahogy érzi, és így van lehetősége a fejlődésre – mondta, majd arra kérte munkatársait, hogy vigyázzanak a kisegítő személyzetre is, akikhez hasonló nincsen a városban. Megköszönte családjának, aki nélkül és a külső barátok nélkül a vállalt feladatot nem tudta volna véghezvinni, majd meghívta az általa készített finomságokkal teli asztalhoz az ünneplőket, akik egy ovis eszközökkel, marcipán kisgyermekekkel díszített tortával kedveskedtek.

A későbbiekben szebbnél szebb versek és Kovács Júlia óvodapedagógusokért felelős tanfelügyelő köszöntője hangzott el, aki a tanfelügyelőség és a magyar tanfelügyelők nevében elismerő okleveleket adott át az ünnepeltnek. „Györfy Éva pedagógiai pályafutása során nem csupán munkájával alkotott kiemelkedőt, hanem hozzáállásával, elszántságával és azon képességével, hogy mindig a legjobbat hozza ki másokból. Szakmai tudása, gyakorlatias gondolkodása és több mint két évtizednyi vezetői képességei révén formálta, alakította és végvári vitéz módjára védte a Stefánia napközi jövőjét” – értékelte az ünnepelt tevékenységét 

Kovács Júlia.

Kovács Júlia tanfelügyelő 

átadja az érdemokleveleket


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató