Gerendkeresztúri határkerülés

Határmezsgyén vagyunk. Ott, ahol a Marossal találkozik az Aranyos, elhagyjuk a folyóvölgyet és a mezőségi dombok között kanyargunk a ködben. Olyannak tűnik, mintha ég és föld között keringnénk a semmiben. Egyszer csak feltűnnek a házak. S bár helységnévtábla nem jelzi, tudjuk, célhoz értünk: magyar ajkúak oázisába.

Határmezsgyén vagyunk. Ott, ahol a Marossal találkozik az Aranyos, elhagyjuk a folyóvölgyet és a mezőségi dombok között kanyargunk a ködben. Olyannak tűnik, mintha ég és föld között keringnénk a semmiben. Egyszer csak feltűnnek a házak. S bár helységnévtábla nem jelzi, tudjuk, célhoz értünk: magyar ajkúak oázisába.

A történelmi idők viharában

Gerendkeresztúr többségében magyarok lakta település, az évszázadok során igencsak megpróbáltatott a szórványvidéken. Őslakóit az első tatárjárás pusztította el. A középkorban a Szent Kereszt emlékére emelt fa-, majd kőtemplom állt itt. Az 1600-as években áttértek a református hitre. Aztán a környéket lassan belakták a mezőségi jobbágyok utódai. Udvarháza is volt valamikor, de most már hírét sem tudják. 1848-ban kapott a mócvidéki hadviselés átkából. A román felkelők lemészároltak 200 magyar lakost és felégették a falu templomát. A második világháborúban itt vonult végig a front. A lakókat kiköltöztették, napokig pusztítottak orosz, német, magyar ágyúk lövedékei. A világégés után még jóformán vissza sem költöztek, amikor megkezdődött a kollektivizálás. Az egyetlen megélhetőségtől is megfosztották a keresztúriakat. Aki nem állt be, azt meghurcolták. Kompenzálásként – a környékbeli tanyákkal együtt – községi rangra emelték. Nem sokáig. Az 1968-as közigazgatási reform után Maroskecének lett az árva gyereke. Az 1989-es rendszerváltást követően még nem sikerült igazán talpra állnia. A szabadság kelepcéjébe került. Maroknyi lakója a piacgazdálkodás útvesztőjében keresi a biztos kikötőt. 2008-ban meglepetés volt, hogy gerendkeresztúri magyar lett a község alpolgármestere.

Ahol a kormánykoalíció működik

Ifj. Csegöldi Miklós irodájában fogad, s rövid üdvözlés után átkísér Marius Cucerzan polgármesterhez.

– Nagyon jól együttműködünk. Sohasem volt gond, nézeteltérés amiatt, hogy magyar vagyok. Nagyon sokat tettünk közösen a községért, s nem titok, ebből, a lehetőségekhez mérten, Gerendkeresztúrra is jutott – mondja közben büszkén az alpolgármester.

Jegyzem az adatokat: Gerendkeresztúr 40%-a magyar (sz. m.: Maroskece községközpontban egy magyar lakik). Rendbe tették az iskolát, a kultúrotthont, elkészült az ivóvíz-bevezetési terv, kiépítették a csatornahálózatot, jövőtől már rácsatlakozhatnak a lakók, megpályázták a Kece és Keresztúr közötti 7 km-es út leaszfaltozását (első szakaszban 4,5 km készül el), a községi és a tanyákhoz vezető utakat lekövezték. Néhány éve rendszeresen szerveznek falutalálkozókat Gerendkeresztúron, Maroskecén és Hadréven. Sikerült kapcsolatba kerülni magyarországi testvértelepüléssel és többször részt vettek a Keresztúrok nemzetközi találkozóján. Folyamatosan támogatják a sporttevékenységeket. A község területén levő hét egyházközség évente támogatást kap a helyi költségvetésből.

– A lehetőségek szerint elégedettek vagyunk az eredményeinkkel. Nálunk jól működött a koalíció (sz. m.: a polgármester a PDL, az alpolgármester az RMDSZ tagja). Egyik párt sem segített igazán. Jól gazdálkodtunk saját erőforrásainkkal – összegez a polgármester.

Megszűnt a magyar oktatás, meghalt a kultúra

A község lakosságának száma az utóbbi évtizedben 200-zal csökkent, s az apadás Gerendkeresztúrt is súlyosan érinti. Az alsó tagozatra, összevont osztályokba alig 30 gyerek jár. Iskolakezdéskor három magyar elsős iratkozott be. Még kettő szüleit meggyőzték, adják magyar anyanyelvű osztályba a gyereküket, mert az alpolgármester „elintézi” a tanfelügyelőségen, hogy öt gyerekkel induljon oktatás. Ott viszont hajthatatlanok voltak, a szülők meggondolták magukat. Tavalytól megszűnt a magyar oktatás. Az V–VIII. osztályosokat magáncég mikrobusza szállítja (sz. m.: Maroskece a mai napig nem kapott iskolabuszt) a községközpont iskolájába, ahol románul tanulnak.

Id. Csegöldi Miklós és felesége, Rácz Mária nyugdíjas pedagógusok. Negyven évvel ezelőtt kezdték a munkát a faluban. Otthonukban a lemorzsolódás okát boncolgatjuk. 1989 előtt azok a gerendkeresztúriak, akik nem a kollektívben sínylődtek, az aranyosgyéresi huzalgyárban és a marosludasi cukorgyárban dolgoztak. Az előbbihez rendszeres autóbuszjárat szállította a munkásokat. A rendszerváltás után bezártak a gyárak. Kevesen maradtak a földek mellett. Aki tehette, városra vagy külföldre költözött. Nincsenek fiatalok, s akik mégis a faluban alapítanak családot, egy gyereknél többet nem vállalnak. Lassan kiöregedik a település. Pedig milyen pezsgő közösségi élet volt itt valamikor! – mondják szinte sóhajtva, majd tucatnyi oklevéllel borítják az asztalt.

A három évvel ezelőtt megszűnt néptánccsoport. Valamikor gerendkeresztúri cigánymuzsikusok húzták a talpalávalót az általuk betanított táncosoknak. A sajátos táncrenddel még nem is olyan rég fesztiválokon, néptánctalálkozókon vettek részt. Sőt, a gerendkeresztúri népzene-gyűjteményt Budapesten is rögzítették egy gyönyörű csomagolású DVD-lemezen. Ennyi maradt…

– Nincs utánpótlás – mondják, majd keserűen megállapítják – a nemrég teljesen felújított kultúrotthon ajtaját alig nyitják ki. A tévésorozatok, a számítógép másfelé irányítja a fiatalokat. Amikor mi idekerültünk, összejártunk. Volt közös öntözés húsvétkor, kántálás karácsonykor. Igaz, akkor még áram sem volt... s ez arra kényszerített, hogy hasznosan töltsük a szabadidőt.

Két érdekes kötet kerül elő a polcról. Szerzőjük Mihail Porcilă, Gerendkeresztúrról elszármazott, Bukarestben élő mérnök. Falumonográfiák román szemszögből. A település históriáját magyarul még nem írták meg. Pedig lenne amiről mesélni, ameddig még nem késő.

Beszélgetésünket követően id. Csegöldi Miklós a temetőbe vezet. Egy rozsdás, névtelen keresztet mutat, amelyet elszáradt koszorúról lógó magyar trikolór díszít. „Ide vannak eltemetve azok a honvédek, akik a második világháborúban Gerendkeresztúron elestek.” Az ütegek a dombtetőről szórták a halált. Hogy kik és hányan nyugszanak a jeltelen hant alatt, nem tudni. A helybéliek a képzelet megjelölte helyre nem temetkeznek. A tanító terve, hogy kopjafát állít a hősöknek.

Újabb helyszínre megyünk. Az iskola egyik termében kis múzeumi gyűjtemény. A takarítónő elismeri, a falunapok óta (augusztus eleje) senki sem lépett ide be. Különböző használati tárgyakkal, népviseleti ruhával próbálnak emléket állítani a múltnak. Egyetlen óvodásméretű magyar népviseleti ruha árválkodik a szekrény ajtaján.

Élet a tanyán

Gerendkeresztúr környékén négy tanya van: Linc, Kardos, Gerendvölgye és Györgyed. Az utóbbin ősidők óta csak magyarok laktak. Valamikor 40 háztáji gazdaság tartozott ide, ma csupán hétben van élet, több épületnek már nyoma sincs. Németiék felé tartunk a szekérúton. Helyenként gépkocsivezetői bravúrral vesszük az akadályokat. Sofőrunk megjegyzi: esős időben nem jutottunk volna messze. Egy völgykatlan ölében állunk meg. Tanyai rendetlenség vesz körül. A roggyant hátú vályogháztól, megtajkolt istállón keresztül az épülő, tágas házig minden van itt. Az udvaron mezőgazdasági gépek, rozsdás roncsok mellett tömött kukoricakasok állnak. Előkerülnek a gazdák. Egymás szavába vágva kerekítik a helyzetjelentést: saját, bérelt és vásárolt területtel együtt 37 hektáron gazdálkodnak. A megélhetést 40 fejőstehén, sertés, háziszárnyas biztosítja. Majd elárulják: ide csak gazdálkodni járnak, Aranyosgyéresen van állandó lakhelyük.

– Mi vonzotta a tanyai élethez? – kérdem, majd jön az indoklás.

– A vályogház több mint 150 éves, amióta tudják, ez a saját földjük volt. Ezt vették el 1960-ban. S mivel a nagyapa nem akart beállni a kollektívbe, négy hónapot ült börtönben. 1990-ben visszakapták az ősi jussot. Kötelességüknek érezték, hogy megdolgozzák. Megszűnt a városi munkahely, nem maradt más megélhetőség. Majd lassan fejlődésbe lendültek. A nyereséget befektették: gépeket, állatokat vásároltak. Egyszerű a gazdaságpolitikájuk: „aki nem veszejtette kocsmában, amit megkeresett, az eljutott az egyről a kettőre.” Itt nincs se szombat, se vasárnap, se biztos fizetés, de nincsenek szomszédok se, egészséges a levegő és óriási a csend” – mondják.

Visszatérünk a gazdasághoz. A terménnyel és a legelővel a szarvasmarhákat tartják el. A tejet és a húsállatokat értékesítik. Amennyi kell, bejön. Uniós segítségről, farmertámogatásról, a tervekről érdeklődöm.

– Mi is ezt tettük, érdeklődtünk. Elmentünk a mezőgazdasági igazgatósághoz, ahol aztán lebeszéltek róla. Cég kell, bankszámla, önrészhez kölcsön, aztán banki függőség, s úgyis „előbb az ismerősök” kapnak. Nem kell az unió, minek fájjon a fejünk… – mondják.

Önerőből sikerült fejleszteni, sőt építkeznek. Bővítik az istállót. Nem lakóháznak készültek a helyiségek, de átalakítják. Olyanok lesznek, mint egy városi lakásban, annak minden kényelmével. Lehet így is élni a tanyán.

„Maghiar de rasă pură” (fajtiszta magyar)

Augusztus elsejétől fiatal lelkipásztor, Rátoni Csaba került – családjával együtt – a gyülekezet élére. Azt beszélik a rossznyelvek, hogy a korábbi lelkészt, aki időközben nyugdíjba ment, fegyelmileg helyezték ide. Hozzáállása meglátszott: alig jártak a templomba. Alig néhány hónapja sikerült megpezsdíteni a közösségi életet. Az istentiszteletre rendszeresen több mint 40-en járnak, ünnepkor „egy gombostűt nem lehet leejteni” a templomban.

– Olyan dolgokkal foglalkozunk, amik a teológián, a hitbeli hovatartozáson túl a magyar identitást erősítik. Azt szeretnénk, hogy híveink emeljék fel a fejüket a földről, ne csak a munkát lássák. Használják anyanyelvüket és értékeljék, hogy magyarok – mondja a lelkész, majd döbbenetes történeteket mesél.

– Bibliaórát tartunk a gyerekeknek, ahol magyarul beszélünk, majd amint kilépnek az ajtón, egymással románul beszélnek. Labdarúgó-mérkőzést szerveztem a gyerekeknek, majd a focipályán valaki kitalálta, hogy játsszanak a magyarok a románok ellen. Ekkor az egyik gyerek, aki egyébként csak románul beszél, a magyarok csapatába állt. Barátja meglepődve megszólta, hogy rossz helyre húzott. Ekkor a kisfiú büszkén kijelentette: „Eu sunt maghiar de rasă pură!” (Fajtiszta magyar vagyok). Ezért kell művelődési, identitástudat-erősítő tevékenységet szervezni közösségünkben – magyarázza Rátoni Csaba, majd elmondja, hogy voltak a kolozsvári operában, rendszeresítették a bibliaórákat a gyerekeknek, felnőtteknek. Nemsokára foglalkozás indul fiatal házasokkal. Minden istentiszteleten valamilyen műsor is van: vendégkórusok lépnek fel, irodalmi jellegű találkozókat tartanak.

Az eredményes munkához idő kell

Ottjártunkkor hozták el Désről azt az új orgonát, amelyet Edo Lasseur enschedei holland lelkész ajándékozott a gerendkeresztúriaknak. A régi orgona 1870-ből való, már nem úgy szól, mint régen, új hangok kellenek e falak közé – mondja a lelkész. Aztán az udvaron egy betakarított kukoricatáblára mutat.

– Az volt a szokás, hogy a közösség megművelte a tiszteletes földjét. Volt itt gyümölcsös, veteményes, törökbúzás. Az utóbbi helyett azt tervezem, hogy egy kis parkot létesítünk. Már bevezettem azt, hogy az istentisztelet után szeretetvendégség van. Sorban egy-egy család a vendéglátó, a parkban lesz idejük az embereknek egymással találkozni, elbeszélgetni. Ez is a közösségépítés egy lépése. Hosszú távra rendezkedtünk be. Hiszek a munkámban, s abban, hogy előbbre jutunk. Az eredményhez türelem s kitartás kell.

Az elképzelések részletezésére már nem marad idő. Sietős, mert már várják a felnőtt-bibliaórára. Belépünk a parókia alagsorában berendezett kis terembe. Négy idős nő várja a fiatal papot, köztük a falu legidősebbje, a 92 éves Rozi néni. Kedves szóváltás után felhangzik a közismert zsoltár: „Tebenned bíztunk elejitől fogva”. Vajon elég-e ez a megmaradáshoz a gerendkeresztúriaknak?