2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A nő kihajolt az ablakon.

A hetes villamos ablakán. Nyár volt, rettenetes hőség. Ilyet nem pipált még a nagyapám sem, mondta egy közhelyes arcú férfi valahol a villamos elején. Le voltak húzva a sárga villamos ablakai mind. „Mégsem jött egy csepp hűvös fuvallat sem”, így mondanák a klasszikus regényekben a szépírók. Csakhogy, kérem, ez nem egy klasszikus helyzet, a legtávolabb áll minden regényességtől, ez valami egészen más, és…

Kinézett az ablakon, amióta csak felszállt. Holott valószínűleg nagyon is jól ismerte a városnak ezt a tájékát, amely nem volt se szép, se pajzán. Józan volt, mint egy kiló széttaposott zöldborsó a konyhapadlón. Vagy egy füleskosárban felpúpozva, olyan lapos kerekben, mint amivel nagyanyám felvitte a ruhát száradni a padlásra. Más is vitte, nem csak a vers-anya. Én is vittem fel a második emeletre. A vastag gerendák között ugráltunk, melyek a padlás földjét négyzetekre osztották. A mi négyzetünk a tetőablak mellett volt, egészen a téglagyárig lehetett látni, ha felágaskodtál. A kifeszített drótokra aggattuk ki a mosott ágyneműt, apa kissé foszló gallérú ingeit, amiket otthon viselt, anya holmijai lent száradtak a fürdőszobában, amely keskeny és hosszú volt, mint egy vonatfolyosó, melyből fülkék nyíltak: kazán, kád, szekrények, kézmosó, a másik ajtó, ami elé a szomszédok odatolták a barna üveges szekrényt, ők ugyanis közben építettek egy újabb fürdőszobát, nem akartak velünk közösködni.

De csak most látom, hogy ez nem tartozik szorosan a beszédhelyzethez, a kezdettel csak nagyon lazán és áttételesen függ össze, mint Damoklész kardja vagy katódcsövei és a fegyverkovácsné panasza vénségire, holott mindkettőben az időtől és bűnöktől való függőség a helyzet kulcsa: ennek okáért mi inkább a helyzet kulcslyukán szeretnénk beleskelődni, nem is nagyon részt venni a történetben, amit végtére is hajlandó vagyok kiteríteni, olykor még ki is beszélek belőle, de csak azért, hogy leplezzem megdöbbenésemet, elérzékenyülésemet a villamoson utazó nő sorsa felett, minden sors meg tud indítani; azt mondják, elég gyakran fakadok könnyekre teljesen értelmetlen és banális dolgok felett, meghatódom a legócskább giccshelyzeten, és ilyenkor a családom megütközve tekint rám, él bennük egy olyan fantomkép rólam, hogy edzett vagyok, nem tudnak átejteni afféle futkosó ostobaságok, mint amilyeneket az alacsony padlós büdzsével készült filmek kicsalhatnak bármely oszterogótból. (Végtére erre a nagyon alacsony ingerküszöbre lépnek rá teljes erővel.) 

A vizigótok már egészen másként viselkednek, viszonyulnak, hiszen ott sokkal nagyobb az érzelmek visszafogottsága. És különböznek attól a nyári naptól, amelyen a nő kihajolt az ablakon, azon a nyíláson, amely alatt addig türelmesen üldögélt, nem zavarta, hogy a ruhája kissé felcsúszott, és látni engedte visszeres lábának azt a szakaszát, amelyet nem fedett testazonos gumiharisnya. Sokáig végzett állómunkát. Kiszolgált embereket. Futkoshatott, a lépcsők koronázatlan másznoka volt, vagy csak állt naphosszat a pult mögött, olykor a cukrászdák éjszakáján le sem ülhetett hajnalig is, mert egyre jöttek a kíváncsiak, akik először éjszakáztak kultúrkörnyezetben. Volt valami rendes mosolya, ami elkülönözte a többi rab asszonytól. Kenyeret vett le a polcról, és nem mertek szólni a vevők, hogy legalább kesztyűvel vagy szalvétával fogja meg, az isten szerelméért jóasszony, máskor süteményt emelt ki az üveges kalitkából régi, kopott csipesszel, hiába kérte főcukornagyot, az üzletvezetőt, hogy cserélje ki ezt az ócska műszert, a süteményfogót, amivel még Galla Placida vehette magához a kedvenc mérgezett rigójancsiját egy-egy őszi délutánon. Azt hiszed, meghallgatták?!

A villamosban mozdulatlan volt a levegő, mindenki üvegfalak mögé záródott rovarnak látszott, remegett a kocsi, olykor élesen felsikoltott a sínpár, de már meg sem hallották az utasok, hiszen minden a szokott volt, a mindenség rendjét veszély nem csíkozta fekete-fehérre. 

Felállt, de senki nem lepődött meg, milyen magas és csinos volt. Senki el nem hitte volna, hogy már hetvenéves, és hogy évek óta egyedül él, mert leánya, fia vagy unokája, egyáltalán a hozzátartozók ritkán látogatták. Az igazat megvallva, nem is nagyon volt kíváncsi a rokonság kiterjedt ágazataira és az azokon ülő búmadarak dolgaira, hiszen ügyeik hamar elföldelték volna őt, ilyenek az ő korában nem voltak, és ha voltak, azokat el lehetett rendezni pár nap vagy hét alatt, s ha józanul belegondolunk, márpedig ezt csinálta azóta, hogy nyugdíjba ment, és lezárta szövevényes (már rutinos, unott) viszonyát Majdánffy úrral, nem is nagyon tudott volna segíteni rajtuk, meg aztán a saját dolgait intézte, számlákat fizetett, hetente egyszer főzött, jókat olvasott, a kölcsönkönyvtárban az a nő, az a szemüveges, valami Anabell vagy Arabella, félretette neki a legvastagabb regényeket és a legjobb kötőkönyveket, amelyekből aztán soha egyetlen modellt sem kötött meg, az olyan vénasszonyos dolog, mondta a tükörnek a fürdőszobában, miközben nem létező ráncait vizsgálgatta. Elég volt csupán elgondolni, milyen is lenne, hogy állna rajta vagy az unokahúgain, a szomszédasszonyon, akivel évek óta haragban voltak, de azért összejártak, köszöntötték egymást a képzelt névnapokon, közös színházbérletük volt, legutóbb megint megnézték, igaz, bérleten kívül, csak úgy passzióból A müezzin és a halál című afgán adaptációt, és jókat nevettek a közönségen, azokon az ostobákon, akik meghatódtak, sőt a szünetben még kölcsön is kérték ülésszomszédjuktól a szagosított papírzsepit, mert valami a szemükbe ment.

A kórházból jött, ahol meglátogatta Drága Ibolyát, egykori munkatársát, akit combnyaktöréssel vittek be két héttel ezelőtt, és azóta gipszágyban fekszik. Igazán jól állt neki a fehér nyugágy vagy már-már koporsó (?), jót beszélgettek, amiből persze az lett, hogy ő hozott egy rakás hírt a városból, sőt a nagyvilágból is, amelyekről maga sem tudta, hogyan jutottak hozzá, honnan, miféle asztal morzsái közül szedegette ki öntudatlanul, egyszer csak úgy hozzáragadtak, mint bogáncsok, amiket gyermekkorában dobáltak egymásra húgaival, amikor még a város szélén laktak – ma már minden beépült, és undok újgazdagok migréntanyái tornyosulnak a kedves emberarcú bogáncsok helyett –, és akkor még azt hitte, hogy belőle is lehet felügyelő egy lánybentlakásban, pláné tanárnő vagy magántisztviselő egy villanykörtegyárban vagy csavaranya az apacsavarok között. Ja, keresztrejtvényeket fejtett tonnaszám. És beküldte a megfejtést. Egyszer nyert egy doboz bolgár kutyaeledelt. Boldogan továbbadta Majdánffy kartársnak, ennek a boldogtalan rajongónak. Tudják, annak a férfinak (üzletvezető, régi ismerős, egykori tánciskolai ficsúr, özvegy piktogram a porcelángyárban?), akivel olyan komplikáltan egysíkú volt a viszonya. 

De ennek már nem volt jelentősége abban a pillanatban, amikor felemelkedett ültő helyéből, mert hirtelen úgy tűnt neki, hogy egy ismerőst fedezett fel W. utca bal oldali járdáján, éppen Fischmannék egykori cukorkaboltja előtt. Egy régi ismerőst. Majdnem olyan régit, mint azok a szegény Fischmannék, akiket elvittek, és soha többet nem jöttek vissza. Így van az ember a legtöbb ismerősével. Egyszer csak eltűnnek, búcsú nélkül lépnek le, felveszik a nyúlcipőt vagy elhurcolják őket, hol a rokonok, a gyerekek Kanadába, bezárják őket egy szigetre, egy erdőbe, ahol minden van, csak az emberek és a szarvasok hiányoznak, minden mélyhűtött, beleértve az érzelmeket is. Hol meg a katonák és rendőrök dobják fel őket teherautóra, lökdösik be a dubába, elviszik az embert, aztán egy képeslap, egy levlap, semmi nem jő. Pedig együtt jártak a betegsegélyzőbe Gidáli doktorhoz vagy kanasztázni Matlovics és társához a Szív utcába.

Az ismerős vagy ismerősnek tűnő háttal állt, valamit elmélyülten bámulhatott a kirakatban, vagy csak a mobiltelefonjával vacakolt, és észre sem vette, hogy egy ruhásbolt előtt áll, persze árakat nem raknak ki mostanában. Ahhoz be kell menni, becsalogatják az embert ilyen ócska trükkökkel, édelegnek, aztán a ruha maga kész borzalom. Sohasem az, ami a kirakatban.

Az ismerős talán a boltban egyszer kezet csókolt neki, vagy együtt ültek taxiba, ugyanis kiderült, hogy egymás mellett laknak, aztán azóta sem látta. Nem kizárt, hogy azért olyan ismerős, mert egyszer becsapta előtte a kisablakot, amikor meg szerette volna tudakolni, hányadikon és mikor rendel Schetera doktor. Az ilyesmit az ember nem felejti el.

Galla Placida – nevezzük így a könnyebbség kedvéért, hiszen nem is tudjuk, hogy hívják – úgy dönt, hogy állva marad, amíg a villamos egy kicsit odább vonszolja magát ebben az általános felmelegedésben, és profilból pontosan látni fogja, ha jól tippelt. Bízott az ösztöneiben. Az ő korában az ember már csak az ösztöneire bízhatja magát biztosan. Ritkán tévedett. A pult mellett – tehát mégis a pult mellett – jó emberismerővé vált. Dehogy is akart ilyennemű szakmai tudást. Csak hát jött az évekkel és a rutinnal együtt. Majdánffyval gyakran fogadott, hogy az a férfi példának okáért ott a túlsó járdán egykor a Patak utcában lakott. Odament, megkérdezte, nem röstellte, és igaza lett. Neki sajnos mindig igaza lett. Ezért is unta a férfit, aki osztatlanul csodálta őt. Nyúlós, banális imádat. Sajnos, a hepiend meg van spórolva. 

Csak arra nem számított, holott többször megjárta már az utat oda-vissza a kórház és a végállomás között, hogy a villamos váratlanul balra fordul egy útlezárás, vágányzár miatt, és az ismerős hát hirtelen kiúszott a látómezejéből. Talán hátúszásban, talán delfinben. Kihajolt, hogy még egy utolsó pillantást vessen rá. Erősen kibukott az ablakon, a felsőteste jóformán kilógott az utcára, a felsővezetéket tartó oszlopok közé. És tényleg ez volt az utolsó esélye.

Az utasok semmit sem vettek észre. Kevesen voltak. Újságot olvastak, telefonáltak, lehajoltak, hogy megszámolják a reklámszatyorban a kerti paradicsomot, a vécépapírt, az előcsomagolt téliszalámit, kiszámolták fejben, hol csapták be őket, hány megálló van még, ameddig elérik a közművelődési palotát, ahol ingyen lehet pisilni.

Csak a végállomáson vették észre, hogy egy fej nélküli asszony hever a leghátsó ülésen. Senki sem ismerte fel.

Keresztes Györgyi: Felszín
Fotó: Nagy Tibor

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató