2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely


Kenéz Ferenc 1944. március 24-én született Nagyszalontán. Olvasói körökben költőként, íróként, újságíróként, szerkesztőként vált ismertté. Első könyve az 1968-ban megjelent Fekete hanglemezek című Forrás-kötet. 1989-ben telepedett át Magyarországra. Sok műfajú alkotó. 1968–2008 között írt verseiből Nagyregény címmel jelentetett meg válogatást. 2012-ben tüntették ki József Attila-díjjal. Legfrissebb hír munkássága kapcsán, hogy szerdán, március 19-én az Egri Tavaszi Fesztivál rendezvényeként az egriek Akusztikus Felolvasószínházi Sorozatában Sata Bánfi Ágota adott elő Lilike medika leveleiből címmel Kenéz Ferenc-írásokat a Kolozsvárról áttelepült színművész, Sata Árpád rendezésében. 
 
 – Abban a városban született, Nagyszalontán, ahol közel másfél évszázaddal korábban Arany János látta meg a napvilágot. Büszke erre?  
 – Kérdés, lehet-e büszke az ember olyasmire, amihez neki akaratlagosan semmi köze? Kérdés az is: aki előtte született Arany Jánosnak, az nem lehetett büszke Nagyszalontára? Ezzel kapcsolatban Sinka István meg éppen arról szól, hogy egyik földink, akit 
feltehetőleg igen zavart a sok 
„ittszületettaranyjánosozás” egyszer úgy találta plebejusi véleményét megfogalmazni, hogy „Na, de hát azért született itt még más is...” Páskándi azt írta az emlékmúzeum emlékkönyvébe, hogy a Csonka-torony árnyékában „még fűnek lenni is jó”. Hát én ilyet nem mondhatok. Hiszen 
„lehettem” volna.... Büszkék arra lehetnénk, amit tettünk a szülőföldért, s nem arra, amit kaptunk tőle. 
– Mit kapott Nagyszalontától? Meséljen gyermekkoráról!
 – Kicsit túlozva: mindent, ami nem köthető tulajdonhoz, ott kaptam. A templomtorony kerülőjét, fenn az óra alatt. Mindent megadott az a táj, amit megadhatott. Egyetlen dolgot hiányolok, amit nagyon szerettem volna az alföldi gyermekkorban: nem láttam délibábot. Minden egyébhez idejében, ehhez egy kicsit későn születtem. Így hát azt meg kellett teremtsem magamnak. Időnként a távolba pillantok, szemügyre veszem a láthatár szélén visszájára fordult, fejjel lefelé lebegő,  sziporkázó városaimat, s azt mondom: talán sikerült.
– Az őrtornyos nagyközségből hamar elkerült Nagyváradra, Ady és a Holnap városába, ott érettségizett, s minden bizonnyal életre szóló emlékeket őriz e Körös menti településről. Milyen volt Várad szellemisége a múlt század derekán, mit kapott ebből akkor és a későbbiekben, kikre büszke, hogy kortársak lehettek?
 – Nagyvárad nekem akkor nem a holnap városa volt, hanem a 
„holnaputáné”. Ebben a városban  lényegében minden azutáni város benne volt. Itteni emlékeim alapélmények, még ha nem is a szellemi építkezés élményei, ahogy esetleg várná a kérdező. Irodalommal egyáltalán nem foglalkoztam egészen az érettségiig. Érdekes, hogy az első „ajándékba kért” verseskönyvem szerzője mégis épp Nagyváradon írt verseivel keltette fel érdeklődésemet. Nem, nem Ady Endre volt, hanem Somlyó Zoltán. Egyetlen évet élt és dolgozott Váradon, 1908-ban. Verseiről a rádióban hallottam. Szóval hát Nagyvárad nem az irodalom tere volt számomra, hanem a kamaszkor élettere. 
– 1967-ben, három év után ott hagyja a kolozsvári BB Tudományegyetemet, nem fejezi be, s fölcsap újságírónak. Miért hozta ezt a döntést?
 – Az én tanáraim jó tanárok voltak, de talán nem voltak jó tanítók. Jó tanítók, amolyan falusi értelemben, azok a költők voltak, akiket olvastam. Azt kell mondjam, egyedül Ion Vlad professzor úr Agîrbiceanuról s a művészi képről tartott előadása volt olyan katartikus élményem egyetemi éveim alatt, hogy a mai napig őrzöm emlékezetemben. Az, hogy „felcsaptam újságírónak”, igen-igen találó megfogalmazása annak, ami történt. Ezt a pályát jobb „tanulópadnak” képzeltem az élet egészéhez, mint ama egyetemit. 
 – Milyen volt 15 évig szerkeszteni egy romániai magyar szakszervezeti lapot, a Munkáséletet, s közben egymás után láttak napvilágot verseskönyvei és prózai művei?
 – Nekem az irodalmi munkásságommal a magam számára tulajdonképpen ellensúlyoznom kellett az újságírói ténykedésemet. Valami olyasmi élt bennem, hogy az újságíró el kell tartsa a költőt, s a költői függetlenség érdekében az újságírónak be kell tartania bizonyos játékszabályokat. Ez nem jelentette azt, hogy bizonyosokat viszont ne igyekezett volna felrúgni. Ezen igyekezetből állt össze az a két riportkönyvem, amely talán hitelesen sorakozik a nyolcvanas évek fordulójáig megváltozott társadalomszemléletű romániai magyar újságírás többi dokumentuma közé. „Szerkesztőként” egyetlen fegyvertényről tehetek említést: a hetvenes évek elején Illyés Gyula Petőfijét amolyan folytatásos regényként – 25-28 részre „rövidítve”, az én szorgalmazásomra s feldolgozásomban adta közre a romániai magyar munkások lapja...
– 1974-ben jelent meg első riportkötete, a Csőposta, Beke Györggyel és Marosi Barnával jegyezve a szerzőséget. Mit kapott e két szellemi nagyságtól, a műfaj két kiváló művelőjétől a fiatal, 30 éves író és költő?
– Akkoriban semmiféle „etalont” nem jelentett a munkásságuk. Nem akartam olyan lenni, mint ők. Éppen ellenkezőleg. Hiszen akkor már ott volt az Ifjúmunkás és az Igaz Szó megújult riportirodalma, a Magyarország felfedezése sorozat, az NSZK-ban Günther Wallraf egész német társadalmat megrázó, tényfeltáró, leleplező újságírói ténykedése, Oriana Fallaci riportkönyve. Ma már látszik a Beke-életmű jelentősége. De talán még inkább látszik majd egy fél évszázad múlva. Ez az, amit akkor nem vettem észre. Meglehet, Erdély-felfedező sorozatát a következő nemzedékek úgy veszik majd kézbe, ahogyan mi  Orbán Balázst ...
– Negyedszázada, 1989-ben határozta el, hogy kiköltözik az anyaországba. Miért hozta ezt a döntést?
– Úgy gondoltam: a kisebbségi lét akkor adhat erőt, ha választom azt. S nem akkor, ha csak elszenvedem. Úgy gondoltam: ha az író szava ellensúlyozni tudna történelmi folyamatokat, nem kellene nyugtalankodnia senkinek. Ám ha az író szava nem tud megakadályozni történelmi folyamatokat,  a jelenléte még kevésbé. Úgy gondoltam: ha a legnagyobbak maradása nem állítja le a kitelepedések pillanatnyi folyamatát, az azt is mutatja: a nép nem onnan várja sorsa jobbra fordulását, ahonnan az író szava szól. 
– Az Esti Hírlapnál kezdte, majd a Duna Televízió szerkesztője. Hol tudta a legjobban szolgálni népét-nemzetét?
 – Mindenekelőtt fordítsuk már meg ezt a szónoklattani birtokviszonyt: nem a nép s a nemzet a mienk, hanem mi vagyunk az övéik. Egyébként pedig nem tettem én semmi olyan nagy 
horderejű dolgot, amit nép- vagy nemzetszolgálatnak mernék nevezni. Restelkednék ilyen megfogalmazással illetni azt, hogy írásaimmal segíteni próbáltam a világ dolgaiban való eligazodást. Használtam azt, ami leginkább a mienk: a magyar anynyelvet. Az anyanyelv a mi legnagyobb közös többszörösünk. 
 – 1995-ben jelent meg A szabadulóművész, amely verseket és áttelepülésének naplóját tartalmazza. Mi van ebben a naplóban, s mennyire érzi, hogy a művész szabadulása sikerült? 
 – A kitelepedés folyamatából szinte minden, a megokolásból és a következményekből szinte semmi. Amúgy én az embert akartam kiszabadítani, nem a művészt. A művész sehonnan nem tud „kiszabadulni”. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: épp úgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása,  amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk. 
 – 1999-ben jelent meg Budapesten A hollywoodi temető c. versgyűjteménye. Mondja, járt Hollywoodban? Hol járt a nagyvilágban?
 – Hogy jártam-e Hollywoodban? De hiszen ott éltem! Nekem ez a versbéli 
„sztártemető” a nyolcvanas évek Kolozsvárja! Ahol nap mint nap azt éltük meg, azt kellett megéljük, hogy a mítosznak vége, már csak a „panelek” mesélnek arról, hogy mi volt itt! Úgy tűnt, az egykori, igazi fénykor már a föld alatt! Minden produktumával, főszereplőjével együtt! Amit látunk, úgy tűnt, az már csupán egy nagy történelmi folyamat felséges végállomása! Ide akkor már úgy jöttek a „világjárók”, mint valami elpusztult, szentséges búcsújáró helyre, zarándoklásképpen! Ahol már csak rekvizitumok vannak, s az élet végképp kimúlt! A vers különben 1985-ben született. Mondhatni, ez volt az „utolsó” otthoni vers. 
– Egy másik versében, a Torony gombján zöld fű címűben azt írja, hogy feljutott a toronytetőre, onnan a toronygombra. Milyennek látta onnan a földgolyót?
– Az a helyzet, hogy én annak idején nem azért áhítoztam a magasságba, hogy onnan lefele pillogjak, hanem hogy szabadnak érezzem magam. Aztán rá kellett jönnöm:  minél fennebb kerülünk, annál kevésbé vagyunk szabadok. Annál ritkább a levegő. Szabadság nincs légüres térben. Az az egymaréknyi anyaföld bármily magasságban ott kell legyen velünk. Ha füvet már nem is serkent, de lelket talán még menthet talizmánná kövesedve.
– Mennyire gyakran jár haza, Erdélybe, kikkel ápol jó, baráti kapcsolatot? 
 – Itt a lényeg az, hogy akivel jóbaráti kapcsolatban voltam, azok az emberek már halálomig megmaradnak nekem, akár találkozunk, akár nem. Ahogy egyik korábbi versemben fogalmaztam: még ha netán holnap le is löknének az autóbusz lépcsőjéről... Csak úgy egy gyorslista, hirtelen, ami úgy egyből a tollam alá szalad: Árkossy, Bágyoni, Aradi-Schreiner, Cseke Gabi, Cseke Péter, Ferenczes, Györffy Kálmán, Gálfalvi Gyuri, Köntös-Szabó, Mózes, Vári Ata, Wanek Feri. És néhány tovább élő, „posztumusz” barátság, Gyimesi Éva, K. Jakab Anti, Vásárhelyi Géza. Haza ritkán járok, minden bizonnyal, ha gyakran járnék, egyszer csak már nem lenne erőm visszajönni. Az első néhány évben nem mertem hazamenni Kolozsvárra. Annak az embernek a szorongása volt bennem, aki attól fél, hogy az élőt holtan, vagy hogy a holtat megelevenedve találja. 
 – Volt rá alkalom, hogy lerománozták, ami egy áttelepült erdélyi magyarnak külön  lelki traumát jelent?
 – Volt egy ilyen eset. Volt egy valaki. Éppen a szomszédságomból. „Én különben utálom a románokat!” – címezte nekem hetykén a fiatalember. 
„És Arany Jánost is utálja?” – kérdeztem hirtelen. „Azt nem!” – mondta kissé meghökkenten. „Csak azért, mert én is ugyanabban a városban születtem, mint Arany János!” – szólottam. Persze, igaziból azt kellett volna mondjam: „És Eminescut, Agîrbiceanut is utálja?” Bár meglehet, mint Örkénynél, azt válaszolta volna, hogy őket is ... És lepuffantott volna...
 – Milyen díjakat és elismeréseket kapott eddig? 
 – Hadd említsem meg válaszom előtt, hogy Szilágyi Domokos életében egyetlen díjat sem kapott az anyaországi magyar irodalomtól, pedig ugye 38 évesen halt meg, és kilenc könyvet publikált. Persze, akkor még nem volt „egységes” a magyar irodalom. Nekünk most már szabad díjat adni, díjat kapni, és ami talán maibb jellemző, szabad díjat nem elfogadni. Én némi irodalmi hajcihő körülményei között két éve kaptam József Attila-díjat. Hogy éppen most megérdemeltem-e, nem tudom. Tisztelettel és megbecsüléssel elfogadtam. Ám úgy gondolom, ez a díj a tehetséges fiataloké kell legyen. Hiszen nem az a nagy dolog, amikor  azt mondják az emberre, hogy író, hanem amikor még azt mondják, hogy tehetséges. A másik kettő, a Székelyföld és a Látó korábbi nívódíja, mind a kettő nagyon személyesen az enyém... 
– Mivel és hogyan szeretné megünnepelni 70. születésnapját?
 – … Lehet, szállok egy kört a levegőben, lehet, írok egy verset arról, hogy fűnek lenni jó...

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató