Források és kutak

Bár Kelemen Árpád tollából augusztusban egy hosszabb cikk is megjelent folytatásban a szombati Népújságban, amely a marosvásárhelyi források történetéről közölt érdekes adatokat, az alábbiakban egy kiadás előtt álló kötetből (Kuszálik Péter – Zalányi Gyula: Páholy és karzat) idézünk, amely színháztörténeti munka ugyan, de a város 19. századi eseményeire is kitekint. A szerzők a korabeli lapokból tallóztak, ebből nyújtjuk át ma a forrásokra vonatkozó néhány adatot.

A vértanúk emlékműve mögötti épületnél volt a papok csorgója

Bár Kelemen Árpád tollából augusztusban egy hosszabb cikk is megjelent folytatásban a szombati Népújságban, amely a marosvásárhelyi források történetéről közölt érdekes adatokat, az alábbiakban egy kiadás előtt álló kötetből (Kuszálik Péter – Zalányi Gyula: Páholy és karzat) idézünk, amely színháztörténeti munka ugyan, de a város 19. századi eseményeire is kitekint. A szerzők a korabeli lapokból tallóztak, ebből nyújtjuk át ma a forrásokra vonatkozó néhány adatot.

A bornál, sörnél fontosabb a víz, ezt dédapáink is tudták. Kezdetben források vizét használta az egész város, de a település és az igények növekedésével ez már kevésnek mutatkozott. A vezetékes vizet csak a 20. század elején vezették be a házakba – mint minden változtatást, ezt is ellenkezéssel fogadták az akkori lakók.

Életkép 1876-ból: „A piaci kút panasza – Szegény Bodor! [Utalás a főtér felső felén található, Bodor Péter által készített ’zenélő kútra’.] Ha látná és hallaná, mi történik velem és mellettem?! Csaknem a fél város használja vizemet, melyet csak egy csövön szolgáltathatok ki, holott rezervában lévő medencém a nap némely óráiban két csövet is el tudna látni a szükséges vízmennyiséggel. [Magyarázat: „a víz a hegyből csövön van bevezetve, és így az építmény alatt tulajdonképpeni kút nincsen”. (Marosvidék, 1896. jún. 11.)]

A ’népség és katonaság’ jobban szerepel közelemben, mint bármely színpadon. Némely vászoncselédet órákig várhat otthon asszonya, mert itt ácsorog mellettem, s az idilli örömöknek áldozva, könnyen feledi, hogy a korsó nem telik, mert kész otthon a mentség: ’sokan voltak, várni kellett’. De aztán milyen társalgás megy itt véghez, kivált, ha a ’virslis inasok’ is megjelennek? Nem hallszott-e fel vagy egyszer a tanácsházhoz? A szemérem és rend nevében kérem helyzetemen segíteni, mert különben nem lehetek képes a kellő liter vízmennyiséget kiszolgáltatni, s tíz méternyi körzetben sem járhat fülpamut nélkül a tisztességes egyéniség. E kilogrammos felszólítást ajánlom a városi hatóság becses figyelmébe.” – Nota bene: a méter, liter, kilogramm azért jelenik meg különös hangsúllyal, mert akkoriban kezdték meg a mértékegységek egységesítését.

Egy másik hír nemcsak a Bodor-kútról, hanem a szennyvízelvezetés akkori állapotáról is értesített. – 1876. június 12-én felhőszakadás volt, „a hegyről lezúduló víz nagy kárt tett Lénártné fürdőhelyiségében, feltelt a pince, néhány, csapon lévő hordó bora is elfolyt. A takarékpénztár mellett a szabályozott árkot megrongálta, a hidat felszedte, s a lemosott kő- és tégladarabokból egész halmazt rakott le a Bodor-kút közelébe, a nagypiacra”.

A Bodor-kútról még az alábbi hírt válogattuk be: „A hét elején néhány fővárosi lap téves hírt közölt a piacunkon lévő Bodor-kútról. A zenélő szerkezet regéje mellett az volt mondva, hogy a kút vize rossz, s most már az egészet betömik, és helyébe a Kossuth-szobrot fogják építeni. Illetékes információ alapján e hírt helyre kell igazítanunk a következőkben: a kút vize most, hogy a legutóbbi őszön egészen új, modern rendszerű gyűjtőmedencét készítettek, jobb és tisztább, mint eddig. Tehát betöltésről szó sincs. A Kossuth-szobor pedig nem helyébe, hanem elejébe fog emeltetni. A kút építményén is lesz természetesen változtatás, amennyiben úgy alakíttatik ki, hogy a szobornak megfelelő díszes hátterül szolgáljon.” (Székely Lapok, 1898. ápr. 24.)

A csatornázás hiányát a várost szelíden belengő illatfelhő is jelezte, s ez még a század végén is így volt. Amikor egy ötletadó a leendő színházépületről beszélt, akkor a főtéri vízelvezetéseket is taglalta: „a Sáros utca szegletétől a víz földalatti csatornában a Petőfi, Szentgyörgy és Rózsa utcán a szökőkút vizével vezettessék le a Marosba. A kút vizének téli felvágása úgyis tetemes kiadást képez. A piaci kút vize és a piacon összegyűlő eső, hóvíz pedig a Bem szobor és a leendő színházépület között összegyűjtve a Vajna orvos telkéig szintén fedett csatornán lenne elvezetendő. Azon esetben, ha a Petőfi utca beli fedett csatorna bármi ok folytán létesíthető nem lenne, azon esetben nem maradna más hátra, mint a színház fala mellett két felől vezetni két fedett csatornát”. (Közérdek, 1890. jan. 12.) – Tehát csupán akkor kezdtek a nyílt rendszerű szennyvízelvezetés részleges átalakításáról beszélni.

Visszatérve a kutakra és forrásokra, nézzünk szét a városban, ki és hol milyen vizet ivott?

„A székely vértanúk sírja közelében levő ún. papok csorgója elhanyagolt állapota felől értesítenek. Ezen kitűnő jóságú forrás egy idő óta eliszaposodott, csatornája pedig megsemmisült. Igen kívánatos lenne, a közönség érdekét tekintve e forrást ismét használható állapotba tenni, miért is nem késtünk erre a városi hatóság figyelmét felhívni.” (Erdélyi Értesítő, 1882. aug. 27.)

„A Szent Miklós utcában napok óta használhatatlan mind a három utcai kút. Az utca lakói a főtéri kúthoz járnak vízért. Azt hisszük, a három kutat csekély költséggel meg lehetne javítani. Többek kívánságának teszünk eleget, amikor a polgármester úr figyelmét e körülményre felhívjuk.” (Erdélyi Értesítő, 1882. nov. 12.)

Ámde! Itt a szörnyülködés helye és ideje: „Ki iszik hát jobbat? Marosvásárhely lakóinak azon része, ki a Maros felől lakik, ivóvizét rendesen a Marosból szokta meríteni; (…) a malomárok felső felén a tímárok nagy része mossa és áztatja a bőreit, ezt isszák azok, akik a malomárokból merítenek; a más része merít az új hídnál, ez pedig issza a város területéről éjjelenként kihordatni szokott ürülékek levét, melyet a tutajozó árok barompiac melletti részébe öntenek. Így van nálunk gondoskodva a közegészségi ügyekről.” (Marosvidék, 1882. jún. 1.)

Az 1876-os tűzvész évfordulóján a Szólunk a városi atyákhoz! c. vezércikk fölemlegette a tűzoltás fölötte szükséges voltát, s a város vízkészleteit leltározta.

„A Farkas utca, Sáros utca, Régi baromvásár utca és Szent Miklós utca egy része, az egész Kazinczy utca általában nagy vízhiányban szenved. A rendes ivó és főznivaló vizet a Király-kút, piaci kút és a csorgó szolgáltatja. Vannak ugyan kutak a Sáros utcában, Szent Miklós utcában is felállítva, de nagy részük hasznavehetetlen. A város nagy költséggel felállíttatta, de azután a tisztelt tanács nem fordított – vagy nem fordíthatott – kellő gondot a kutak jó karbantartására, s innen következett, hogy vízhiány miatt roppant hátrányt szenvedtek tűzoltóink az április 12-i tűzesetnél. Okulva ezen tapasztalaton, közbiztonsági tekintetekből tisztelettel kérjük a városi képviselő testület érdemes tagjait, hassanak oda, hogy a városi kutak jó karba állítására teremtsenek anyagi fedezetet” stb. – Jó lenne az összes városi kút állapotát is megvizsgálni, szülessen róluk jelentés és tétessenek meg a szükséges intézkedések. Stb. (Marosvidék, 1883. ápr. 14.)

„Köztudomású, hogy városunk negyed részének lakosai a Király-kút és a Teleki-kert csorgójának vizét élvezik: naponta néhány százra tehető azoknak a száma, akik oda özönlenek vizet vinni.” A jónép leginkább estidőn megy vízért, munkája végeztekor. Ilyenkor „a sok edény és egyén egészen ellepi a csorgó körüli helyet”. A cikkíró a városi tanács figyelmébe ajánlja, hogy a „Király-kút medencéjének közvetlen emelkedéséhez egy lámpást szíveskedjék alkalmaztatni” a balesetek megelőzése érdekében. A lámpa gondozását pedig arra a személyre kell bízni, aki „a Király-kútra való felügyeletet végzi”. (Marosvidék, 1892. okt. 9.)

1896-ban a vezetékes víznek még csak a hátrányát látták: „Marosvásárhely vízszükségletét mesterséges vízvezetékkel ellátni a közegészség veszélyeztetése nélkül és a szegényedés elkerülése nélkül nem lehet” (Marosvidék, 1896. jan. 8.) – vélte Gyulay D. Kálmán, aki egy későbbi cikkében artézi kutak fúrását javasolta.

Véleményünk szerint az 1890 utáni 30–35 év hozta meg azokat a változásokat, amelyek nyomán Marosvásárhely felnőtt a ’Székelyföld fővárosa’ címhez. E korszak előtt már megvolt a vasúti összeköttetés, de a nagy és igazi civilizációs áttörést a közművesítés hozta el – meg a villanyvilágítás.