A földkotró hazatér
2018-05-08 14:47:07
- Nagy Székely Ildikó
A nyári ruhás, fehér hajú asszony és a kilenc-tíz éves forma, nyurga, sovány fiú alkotta páros úgy állt a portékájukat kínálgatók színes forgatagában, mint két – első látásra összeegyeztethetetlen, mégis ugyanazon mondatba zárt – írásjel.
Miccs, azaz csórékolbász illata nehezedett az ócskapiac árutengere fölé. A nyári ruhás, fehér hajú asszony és a kilenc-tíz éves forma, nyurga, sovány fiú alkotta páros úgy állt a portékájukat kínálgatók színes forgatagában, mint két – első látásra összeegyeztethetetlen, mégis ugyanazon mondatba zárt – írásjel. Egy kérdő és egy felkiáltó. Akaratlanul is beléjük botlott a tekintet.
– Mama, mindjárt esik. Szerintem menjünk – szólalt meg a gyerek, és már hajolt is le, hogy összeszedje az újságpapíron sorakozó játékkatonákat, kisautókat és az apró kincsek mögött őrködő narancssárga, távirányítós földkotrót.
– Várj egy kicsit, szívem! – nézett rá kérőn az asszony. – Hátha még jön valaki.
– De már úgyis van tizenhét lejünk. Abból tudunk venni kaját – győzködte az unoka, aztán, látva, hogy éppen előttük állok meg, gyorsan elhallgatott.
Az árakról érdeklődtem. A fiú elkomolyodó tekintettel kezdte sorolni: az apró játékok egy lejbe kerülnek, ha legalább hármat veszek, akkor 50 baniért is adja darabját. Az autók ára 3 lej.
– És ez? – mutattam a munkagépre.
– Huszonöt – mondta vonakodva a gyerek. Egyértelmű volt, hogy összes vagyontárgya közül ettől válna meg a legnehezebben.
– Ezek mind a te játékaid? – kérdeztem.
– Igen. Otthon még van jócskán, de most ennyit tudtunk elhozni.
– Megbeszéltük az unokámmal, hogy amivel már nem játszik, azon túladunk – kapcsolódott be a beszélgetésbe az idős asszony. – Mindig nagyon vigyázott a játékaira, nézze meg, milyen jó állapotban van mindenik. Aggódik is, hogy jó kezekbe kerülnek-e, de megnyugtattam, hogy biztos úgy lesz. Ezt az exkavátort három éve hozta az apja Németországból, úgy működik most is, mint akkor. Csak az elemeket kell időnként kicserélni.
– Amíg apu kint dolgozott, sok pénzünk volt – magyarázta szinte mentegetőzve a fiúcska. – Két évvel ezelőtt történt valami a cégnél, és mindenkit hazaküldtek. Azóta apu nem találja a helyét, munkát sem keres. Pedig elmehetne taxisofőrnek, régen is az volt a foglalkozása. De nem akar. Azt mondja, itthon olyan kicsik a fizetések, hogy annyiért felkelni sem érdemes.
– Ezt az álláspontot naponta szemlélteti is a vejem – jegyezte meg halkan a nagymama. Aztán a lányára terelte a szót, aki Kolozsváron, a bölcsészkaron végezte az egyetemet, de sosem tudott a szakmájában elhelyezkedni.
– Valahogy nem volt szerencséje. Tanítani szeretett volna, de miután hónapokig készült a vizsgára, egy átvirrasztott éjszaka után egyszerűen átaludta a megmérettetést. Többször aztán nem is próbálkozott. A kereskedelemben helyezkedett el, butikban, turkálóban, éjjel-nappali bódéban dolgozott. De mindig volt benne egy hiányérzet. Ne értsen félre, sosem az alacsony jövedelem miatt elégedetlenkedett, inkább az bántotta, hogy tudását nem tudja kamatoztatni. Egy időben magánórákkal is próbálkozott, kisiskolásokat tanított románul és angolul. Egy idő után azonban ebbe is belefáradt. Egy barátnője hívta fel a figyelmét arra az izraeli munkalehetőségre, amelyre nem tudott nemet mondani. Egy idős magyar nő mellé kerestek ápoló- és társalkodónőt, és a lányom egyből érezte, hogy számára ez a nagy lehetőség. Lassan egy éve, hogy kint van, azóta egyszer sem jött haza. Időnként telefonál, megnyugtat, hogy minden rendben, vált pár szót az unokámmal… Utána néhány hétig nem hallunk felőle.
– Pénzt szokott küldeni?
– Egyszer küldött, születésnapomra – mosolyodott el felnőttesen a fiú. Aztán gyorsan folytatta. – Anyu elmagyarázta, hogy ha folyton hazapostázná a fizetését, egykettőre elfagyiznám, és apu is költene belőle sörre, cigarettára. Azt mondta, ennek így nem lenne értelme. Inkább meggyűjti, és bankba teszi nekem a pénzt, hogy majd amikor egyetemre megyek, legyen mihez nyúlni.
– Milyen egyetemre szeretnél menni? – kapaszkodtam bele a gondolatba. Fiatalabbik beszélgetőtársamat meglepte a kérdés.
– Ezen még nem gondolkoztam – rándított aztán egyet a vállán. – Talán valami mérnöki szakra, mert szeretem a matekot, különösen a mértani alakzatos feladatokat…
– Kinek volt az ötlete, hogy eladjátok a játékaid? – váltottam hirtelen témát.
– A mamáé. Mi mindig is együtt laktunk vele, és mióta megnőttem, mintha egyre nehezebben férnénk el a kétszobás lakásban. Sokládányi kisautóm volt, már jó sokat eladtunk belőlük, meg a társasjátékaim egy részét is pénzzé tettük. Mamának kevés a nyugdíja, így most tulajdonképpen én vagyok a családfenntartó.
Az idős asszony elmosolyodott. Magához húzta a nála fél fejjel magasabb unokát, úgy suttogta a fülébe: – Most már tényleg jön az eső. Csomagoljunk.
Elsőként a földkotró gép került vissza a poros utazótáskába, majd egymás után a kisautók, játékkatonák. Elköszöntem, de távolodóban még vissza-visszanéztem a különös párosra. Olyan szaporán, lelkesen tették el portékájukat, mint ritka, megfizethetetlen kincseket.
