Fogadott anya
2018-09-18 15:17:39
- Nagy Székely Ildikó
A haját apró, ősz copfban viselő, szemüveges asszony mindig a tömbház előtt várta a napkeltét.
A haját apró, ősz copfban viselő, szemüveges asszony mindig a tömbház előtt várta a napkeltét. Járókeretére támaszkodva ült a bejárathoz legközelebb eső padon, és félig behunyt szemmel figyelte a hajnali hangokat, fényeket. A munkába indulóknak, éjszakai műszakból érkezőknek szorgalmasan biccentett, annak pedig, akit közelebb érzett magához, szép napot vagy jó pihenést kívánt. Az óvodába, iskolába igyekvők is ott találták még megszokott helyén. Csak akkor indult vissza a földszinti lakásba, amikor elcsendesült a környék. Sepregetett, szellőztetett, kávét főzött, aztán odatette az ebédnekvalót. Egy ilyen délelőttön kopogtam be hozzá. Tudta, hogy jövök, bolti süteménnyel, üdítővel várt a pár lépésnyi, patyolattiszta lakásban. Hellyel kínált, aztán mellém telepedett, és máris mesélni kezdett, mint akiből rég kikívánkoztak már a gondolatok.
– Huszonhét évig tisztviselőként dolgoztam. Akkoriban rengetett lótottam-futottam, igyekeztem a legjobb tudásom szerint végezni a munkámat, közben otthon is szorgoskodtam, vezettem a háztartást, mostam, főztem, takarítottam. Számomra kislánykoromtól rendkívül fontos volt a tisztaság és a rend, ebbe nőttem bele. Egy csúnya baleset vetett véget a „fürge” időszaknak. Nyaralni készültünk a férjemmel, és én utazás előtt mindig csillogóra „vikszoltam” a lakást. Tudtam, hogy ha ezt elmulasztom, nem kapom majd a helyem az üdülés alatt. A konyhaablakot pucoltam éppen, amikor megszédültem, és leestem a hokedliről. Lábra állni sem tudtam, ott, a földön vártam meg, hogy a férjem hazajöjjön a bevásárlásból. A kórházban combnyaktöréssel diagnosztizáltak, másnap meg is műtöttek. A nyaralás, persze, elmaradt, de nem ez volt a legnagyobb baj. Gyanúsan hosszúra nyúlt a gyógyulási időszak, ez aggasztott a leginkább. Kiderült, hogy csontritkulásom van, és miután ezt megtudtam, sokáig nem mertem kimenni a lakásból. Így nem úszhattam meg a betegnyugdíjazást.
– Hány éves volt akkor?
– Még ötven sem. Taxival vitt a férjem a Maros vendéglőben szervezett búcsúztatóra, ahol a munkatársaim virággal vártak. Nagyon szép, meghitt együttlét volt, a mai napig sokszor eszembe jut. Az otthoni első hetek, hónapok azonban rendkívül nehezen teltek. Megőrjített a tétlenség, az, hogy reggel nem kell rohannom a buszhoz, nincsenek feladatok, és a telefont sem kell percenként felkapnom. A helyzetemen csak rontott, hogy a férjem megkérte a húgát, napközben jöjjön át, és segítsen nekem a házimunkában. Addig nagyon jóban voltunk a sógorasszonnyal, de az önkéntes szerepében az idegeimre ment. Minden szavát, gesztusát lenéző fontoskodásnak éreztem, és amikor csak alkalmam adódott, kritizáltam, kötekedtem vele. Utólag belátom, nagyon undok voltam. Nem is bírta sokáig a társaságomat, amint kezdtem biztonságosabban járni a lakásban, bejelentette, hogy nem jön többet. Igaz, megvolt a maga baja, elvált asszonyként egyedül viselte gondját a nevelt fiának. Hatévesen vették ki a gyereket az árvaházból a volt férjével. Megkeserítette az életüket az a fiúcska, valószínűleg ezért ment tönkre pár év alatt a házasságuk is.
– Vadóc volt?
– Az enyhe kifejezés. Sokáig hozzá sem lehetett érni, mert rúgott, harapott. Idegen volt számára minden kedves szó, simogatás, de ez érthető is, hiszen élete első időszakában nem találkozott túl sok emberi gesztussal. Sokáig arról sem tudták leszoktatni a sógornőmék, hogy kenyérszeleteket dugdosson a szőnyeg alá. A nyolcvanas évekbeli árvaházakban sok gyerek így enyhítette az éhségét, és ettől a szokástól még hosszú évekig nem tudott és nem is akart megszabadulni. Ezt később, felnőttként mesélte el nekem.
– Önt jobban elfogadta, mint a nevelőanyját?
– Igen. Talán azért, mert nekem nem voltak vele szemben elvárásaim, nem utasítottam rendre, nem próbáltam megszelídíteni. A sógornőm fel is rótta nekem, hogy túl engedékeny vagyok a fiúval, és azt is rossz néven vette, hogy hozzánk mindig szívesen jött látogatóba, és ünnepi alkalmakra sem kért mást, csak azt, hogy pár napra nálunk maradhasson. Egyikünknek sem volt saját gyermeke, így valósággal versengtünk a fiúcska kegyeiért. Én még akkor sem tudtam rá haragudni, ha nem húzta le a cipőjét az előszobában, pedig ezt mindenki mástól megköveteltem. Leckét is írtam vele, ha úgy adódott. Rendkívül nehezen ment szegénynek a tanulás, úgyhogy nem is nyaggattam vele sokat, inkább lediktáltam a házi feladatot, aztán készítettem egy-két szendvicset, és kihívtam a konyhába uzsonnázni. Amikor a sógornőm elhunyt, volt bennem valami bűntudatféle, amiért öntudatlanul magamhoz édesgettem a nevelt gyerekét. De aztán ez az érzés is elhalványult. A férjem halála után életem legnehezebb időszaka következett, akkoriban mindennap felkeresett a „fogadott” fiam. Ha nem lett volna mellettem, talán most nem beszélgetnénk. Aztán megismerkedett a jelenlegi párjával, és ritkulni kezdtek a látogatásai. Én ezt is megértettem, elfogadtam, hiszen soha egy percig sem akartam magamhoz láncolni. Tavalyelőtt mentek ki Angliába a fiatalok, azóta nem találkoztunk. Telefonon néha felhív, a születésnapomról például soha nem szokott megfeledkezni. Biztos vagyok benne, hogy máskor is eszébe jutok, és ez a gondolat nekem éppen elég ahhoz, hogy jól érezzem magam.
– Sohasem érzi magát egyedül?
– Talán furcsán hangzik, de nem. Teszek-veszek a lakásban, elfoglalom magam, reggel és este kiülök levegőzni a tömbház elé. Úgy látszik, ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, önmagamnak én vagyok a legjobb társaság. És, persze még valaki, akit egyelőre nem láthatok, de tudom, hogy valahonnan, nagyon magasról vigyáz rám.
