Egykori neves skót edző híressé vált mondása szerint „nevetséges, hogy egyesek szerint a futball élet-halál kérdése, hiszen még annál is fontosabb”! Bár idézőjelbe tettem a valamikor a múlt század utolsó harmadában elhangzott kijelentést, nem kezeskedem feltétlen a szó szerinti pontosságáért, de Albert Flórián (1941–2011) elhunyta igencsak időszerűvé tette Bill Shankly (1913–1981, a Liverpool edzője-menedzsere 1959–1974 között) kijelentését.
Egykori neves skót edző híressé vált mondása szerint „nevetséges, hogy egyesek szerint a futball élet-halál kérdése, hiszen még annál is fontosabb”! Bár idézőjelbe tettem a valamikor a múlt század utolsó harmadában elhangzott kijelentést, nem kezeskedem feltétlen a szó szerinti pontosságáért, de Albert Flórián (1941–2011) elhunyta igencsak időszerűvé tette Bill Shankly (1913–1981, a Liverpool edzője-menedzsere 1959–1974 között) kijelentését. A tragikus hirtelenséggel eltávozott egyetlen magyar aranylabdás pályafutásának felidézése, emberi sorsa a napi vezető hírek közé került és maradt napokon át a magyar médiában. Joggal, tehetem hozzá, legalábbis saját korosztályom nevében, hiszen számunkra, magyarok számára Ő volt valóban a „Császár”, aki után (Bocsák Miklós könyve címét idézve) következett a sötétség a magyar labdarúgásban. Marosvásárhelyiként, erdélyiként pedig kitörölhetetlenül ott maradt televíziós emlékeimben pályafutásának talán legfényesebb szereplése, az 1966-os, angliai világbajnokságon, a Brazília elleni 3–1-es magyar győzelemmel végződött mérkőzés szinte minden megmozdulása. Hetvenöt alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, 31 gólt szerzett, ezek száraz statisztikai adatok, de mindazok, akik élőben is láthatták játszani, máig emlegetik kivételes zsenialitását.
Ne tartsuk túlzásnak a zsenialitás szót, hiszen ha bárki ember fia az élet bármely területén olyan fényes sikereket ér el, mint Flóri a maga korában, azt illik ezzel a jelzővel megtisztelni. Tisztában vagyok azzal, hogy a mai világban már sokkal kevesebbet jelent ez a szó, hiszen olyannyira elkoptatta a média ezt a jelzőt, méltatlanul odaítélve percembereknek, hamisan csillogó sztárocskáknak, hogy szinte tartalmát vesztette. Mégis megmaradok ennél az értékítéletnél és nem csak a tényszerűen ismert labdazsonglőri teljesítménye miatt.
Mindazok, akik csak most olvashattak Albert Flóriánról, bizonyára a legkevésbé sem tudnak olyan emberi tulajdonságairól, mint a szerénység, visszafogottság, udvariasság, barátság, családszeretet, bár a közelmúltban egyre többet lehetett erről olvasni-hallani a gyász könnyei között. A mostanság a televízió jóvoltából sokkal inkább ismert sztárokról is elsősorban botrányaik, különcségük okán szoktak írni-beszélni, miközben a múlt század hatvanas éveiben valóban egy ország és egy határok nélküli nemzet hódolatát élvező Albert Flórián igencsak szerény körülmények között élt, majd 1969 júniusában bekövetkezett súlyos sportsérüléséből felépülve sem követelt magának kiváltságokat. Alig 33 évesen végleg visszavonult az aktív játéktól és haláláig szeretett klubjának, a Ferencvárosi Torna Clubnak volt mindenese, napszámosa, ugyanolyan szerényen azok után is, hogy az Üllői úti stadiont róla nevezték el és 2004-ben a Nemzet Sportolója címet is elnyerte.
Természetesen olvasóim többsége szerint a magyar labdarúgásnál lényegesen fontosabb volna a magyar gazdaságot és a magyar közéletet rendbe tenni. Mégis szívesen vitatkoznék vagy inkább kötözködnék ezzel: a múlt század ötvenes éveiben a magyar Aranycsapat és a világhírű magyar sportolók sikerei sokkal több ember számára jelentettek napi örömet, mint azt mai, rohanó világunkban bárki is gondolná. Pedig távolról sem lehet azt állítani, hogy a magyar gazdaság vagy a közélet a mainál jobb állapotban lettek volna abban a Rákosi Mátyás vezette diktatúrában. A magamfajta öregek számára azonban akkoriban magyar önbecsülésünket is erősítette az a sok sikeres sporteredmény, amelyekről akkor csupán a rádió révén, elsősorban a kiváló Szepesi György közvetítéseiből szereztünk tudomást. Olyannyira fontos szerepe volt az élsportnak azokban az években, hogy sokak véleménye szerint az 1956-os forradalom sem tört volna ki, amennyiben 1954-ben az Aranycsapat nem bukta volna el a világbajnoki döntőt.
Messzire kalandoztam, magam is „igazolva” a bevezetőben említett kijelentés igazát. Az elmúlás mindig számvetésre készteti az embert, így Budapesten tartózkodva magam is leróttam tiszteletemet kegyelettel az Albert Flórián stadionban felállított gyászhelynél. Ezrek vonultunk fel lassú léptekkel és álltunk meg egy-egy főhajtás erejéig a pálya gólvonalában elhelyezett koporsónál, amelyet a Magyar Nemzeti Lobogóval és a Fradi lobogójával terítettek le. Valóban úgy éreztem azokban a percekben, hogy egy egész nemzet búcsúzik szeretett „császárától” és talán erőt is merít abból, hogy lehet ilyen csendes, méltósággal viselt módon is zseniálisat alkotni az életben, a harsányság és „celebség” mellőzésével.
Vajon közéleti mindenkori vezetőinkben megfogalmazódnak-e legalább ilyenkor ezek a gondolatok?! Itthon és otthon egyaránt…
