2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Óévhagyó, újévváró gondolatokkal kanyargunk dombok övezte völgyben egyre távolabb a mindennapi hajtástól, el a csendbe, a természetbe. Erdélyben. Van, aki ilyenkor még távolabb utazik. Aszerint, hogy kinek mi jut igénye, kedve, zsebe, óhaja, vágya szerint december utolsó napján, amióta Gergely pápa rendet teremtett napjaink között. Szilveszterezünk. És ilyenkor mindig vonalat húzunk képzeletbeli naplónkban, számot adunk és vetünk, tervezünk, örvendünk, sóhajtunk, reménykedünk. Lezárunk életünkben egy szakaszt, újat nyitunk. Elraktározzuk a múltat, tervezzük a jövőt. Elvonulunk. Talán a legjobb helyre, oda, ahol nincs mobiltelefon-elérhetőség, a wifijel akadozik és a televízió sem érdekes. 

Ha csupán egy napra is, de ilyenkor kizárnánk a zűrzavart és perpatvart, amit az óévben ránk zúdított a telefon, a számítógép és más kütyü képernyője. A híreket és álhíreket, az akciót és a reakciót, a propagandát és ellenpropagandát, a frusztrációk fröccsentette parttalan kommenteket, a véget nem érő veszekedésbe torkolló vitákat, a politikai csatározásokat vírusjárványról, orosz–ukrán háborúról, gazdasági válságról, energiaárakról, EU-botrányról, schengeni csatlakozásról, valutaárfolyam-ingadozásról, az angol koronaváltásról és mindenről, ami életünkben kevésbé fontos, de meghalljuk, meghallgatjuk, értjük és értetlenkedünk fölötte vagy leértékeljük. Ahogyan azt is tudomásul vesszük, hogy a szomszédunk lakása beázott csőrepedés miatt, tűz ütött ki a másik tömbházban, hárman meghaltak a tegnapi autóbalesetben, több hete rothad a szemét a kukákban. Ez az élet. Történések sorozata, amelyek egy-egy mozzanata bekerül saját emléktárunkba, rögzül egyéni és kollektív tudatunkban, az óév végén, az új év elején számot adunk róla, annak évszázados rendje és módja szerint. 

Valahonnan jövünk és valahova megyünk. Nem csak a gépkocsi kilométerszámlálója pörög, hanem az énidőnk is felgyorsult. Úgy érezzük, ebben a digitalizált, elgépiesedett világban egyre céltalanabbul sodródunk, akár egy irányt tévesztett hajó a viharos szélben. Van, amikor képzeletbeli szigetek felé vesszük az irányt, s közben rájövünk arra, hogy ez csupán délibáb. A legénység sorsáért felelősséget vállaló hajóskapitánytól várjuk a parancsot, aki az árbóckosárban ülő őrszemtől egy jelre vár. Sodródunk, néha megállunk, és jegyezzük utunk állomásait a képzeletbeli (hajó-) naplóba. 

A kiindulópont a család, az otthon. Az a hely, ahol a legjobban érezzük magunkat, biztonságban, békességben, szeretetben, ahol létünkhöz, igényeinkhez felépítjük a minket óvó falakat. Sokan vannak, akik máshol építenek várakat.  

A táj, ahol elhaladunk estefelé, szürke ködbe burkolózik. Sejtelmessé válik, ismerős számunkra, vagy úgy teszünk, mintha az lenne: a szülőfalu lehelete, a felszántott vagy parlagon hagyott földek rajzolata, az erdők sötét mélye, hegyek éles sziklaperemeinek égbe nyúló karmai, a tenger áztatta, simogatta homokos part. A hely, ahova beleszülettünk vagy belekényszerültünk, amely számunkra otthonos, vagy azzá tesszük. Történéseink helyszínei a születéstől halálig a pitvaros háztól a tömbházrengetegen át a felhőkarcolóig, kunyhótól a Buckingham-palotáig. Ilyenkor, mérlegkészítésekor, év fordultán összemosódnak a visszatekintés és az előrevetítés képei. 

Valahol egy csendes erdélyi faluban éjfélkor megkondul a templomharang. Aztán tűzijáték és fülsiketítő pukkantók zaja űzi el az óév rossz szellemeit. A New York-i Times Square gömbje földet ér egyperces útja után, egymillió konfetti árasztja el az utcán levő amorf tömeget. Van, ahol virágok borítják el az óceán hullámait, sok helyen az emberiség nagyságát dicsőítő épületek öltöznek fényruhába, és a greenwichi óra is megáll néhány nanoszekundumra. Megszámlálhatatlan pezsgőspohár koccan össze jókívánságok áradatában. A világ bármely vidékén és időzónájában igyekeznek felejteni a közelmúlt bukásait, bánatát, gyarlóságait, reménykednek... Lapozunk egyet képzeletbeli naplónkban. Egy másodperc csupán, és átbillen az óra mutatója a tizenkettőn, lerepül a falról az előző év naptárának utolsó lapja, automatikusan vált a számítógép és a telefon jelzője. Még tart a buli alkohol- és emlékmámoros pezsgésben, terveink lélekbuborékjainak csillogásában, kivilágos kivirradtig, kifulladásig. Meghúzhatjuk naplónk lapjain az új évben ránk váró, magunk elé tűzött feladatokat jelző vonalakat. 

Ott állsz  az új év hajnalán. A csendes erdélyi faluban, ahol sárosak az utcák, nincs csatornahálózat, akadozik az internet, a falu szélén egyre több a romos ház, a városban, ahol továbbra is zsúfolt a forgalom és kupacokban áll a szemét, szennyezett a levegő, a metropoliszban, ahol mind drágább az élet, a nagyvilágban, ahol továbbra is a fegyverek osztják a hatalmat, és már azt sem tudod, fiú vagy-e vagy lány. És előhúzod az asztalfiókból, meglátod a számítógép képernyőjén a gázszámlát, lemondasz a pár órával azelőtti terveidről, álmaidról, mert rájössz, hogy képzeletedet felülmúlja a valóság. Közben remélsz. Kitekintesz az ablakon, és látod, hogy nem csak a lelkedben van tavasz. Már azon sem csodálkozol, hogy az új év első napján nem a hidegtől összehúzódó széncinke száll az ablakpárkányra, hanem egy lepke,  irányvesztetten bolyong a rügyező gyümölcsfák között, virágokat keresve. Ha meglátná a Gergely-naptár betűit, lehet, hogy visszabújna a bábjába, és haragosan húzná magára selyemszálait, mert megviccelte őt a feje tetejére állt természet. A természet? 

Hozzáfoghatunk képzeletbeli naplónk bejegyzéseihez, mert az (új) év végén ismét tükröt állítunk önmagunk elé, mások elé, a világ elé. Ezekből áll majd össze az élettörténetünk, közösségünk (történelmi) hajónaplója, történelmi hagyatékunk, örökségünk, ökológiai lábnyomunk. Erdélyben, a nagyvilágban, az otthonunkban, ott, ahol minden  szilveszterkor összekoccantjuk a pezsgőspoharakat. Egyszer mindannyian elszámoltatunk. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató