Bálint igazi konyhatündér. A pacalleves a specialitása, de fűszeres húsokkal, habkönnyű süteményekkel is képes elkápráztatni vendégeit. Persze, amikor vannak, mert a fürge mozgású, „friss hatvanas” úr otthonában nem igazán tolakodnak a látogatók.
– Nem is olyan régen másként volt ez is – mondja derűs énekesmadárhangján, mintha a jelen is épp olyan színes világot mutató kaleidoszkóp lenne, mint a mögötte sorakozó, lassan egymásba olvadó évtizedek. – Amíg Zsófika „udvartartása” virágzott, bőven volt kit kiszolgálni. Én mindig is azt szerettem, ha valakinek hasznára lehetek, így sohasem esett nehezemre tejes kávéval és házi islerrel megörvendeztetni a feleségem társaságát, sőt, ha igény volt rá, háromfogásos menüvel rukkoltam elő. Dicsérték is eleget a főztömet. A konyhaművészetet még a nővéremtől tanultam, ő a maga tízesztendős „előnyével” anyám helyett anyám volt, a vér szerinti szülőm ugyanis nem sokat kért belőlem. De ez más lapra tartozik, nem erről szeretnék fecsegni – nézett rám újra kacagó tekintettel.
– Úgy sejtem, a házasságáról lesz szó – tapogatóztam Bálint legféltettebb emlékfonala után.
– Pontosan – hagyta helyben, a nyomatékosság kedvéért szinte szótagolva. – Zsófika volt a második, akit oltár elé kísértem, az első feleségemet ugyanis korán elvitte a szíve, gyermekáldásra sem jutott időnk. Attól, persze, az is szép szerelem volt, de közel sem olyan lángoló, mint Zsófikával. Elvált asszonyként ismertem meg, akkoriban még serdülőkorú volt a lánya. Munkahelyi barátságként indult a kapcsolatunk, de ez a királynői megjelenésű asszony hamar elvette az eszemet. Sokáig úgy tűnt – és talán úgy is volt –, hogy kölcsönös a vonzalom, így minden erőmmel igyekeztem megfelelni az elvárásainak. Színházba, vendéglőbe, külföldi élménytúrákra vittem, körülrajongtam. Ezt ő egyébként meg is követelte, de nemcsak tőlem, hanem mindenkitől, aki egyszer a közelébe került. Amikor megkértem a kezét, gondolkodási időre volt szüksége, csak pár nap múlva mondott igent, azt viszont kikötötte, hogy nekem kell hozzájuk költöznöm, és nem fordítva. Nem láttam ebben semmi kivetnivalót, összecsomagoltam, lezártam a lakásom, és mentem. Mikor a feleségem lánya, akit sajátomként szerettem, tizenkettedik osztályos lett, egyből megszaporodtak a kiadások. Zsófika kérte, hogy adjam bérbe a lakásom, és én szó nélkül engedelmeskedtem. Nemsokára egyetemre került a kislány, méghozzá jó messzire, Bukarestbe. Márkában kellett fizetni a méregdrága kintlakást, erre már az egykori otthonom havi bérleti díjából is szűkösen futotta. Akkor jött az ötlet – persze a feleségem részéről –, hogy adjam el az ingatlant. Ennél a lépésnél már tétováztam, de végül engedtem neki. Úgy gondoltam, nem lehet ebből semmi baj, hiszen szeretjük egymást. Évek teltek el ebben a boldog bizonyosságban. Egy este aztán arra kért a feleségem, hogy másnap a kedvenc vendéglőnkbe menjünk vacsorázni, oda, ahol az eljegyzésünket is ünnepeltük. Izgatottan készültem az estére, azt hittem, új színt visz majd az enyhén szürkülő mindennapjainkba. De egész másképp alakult. Ahogy asztalhoz ültünk, megéreztem valamit Zsófika feszültségéből, persze nem tudtam mire vélni. Órákon át beszélgettünk, nevetgéltünk, aztán, amikor már a számlára vártunk, kibökte, hogy régóta unja a házasságunkat, és úgy döntött, kiköltözik a Magyarországon élő lányához, hogy újrakezdhesse az életét. Gyanítom, hogy férfi is volt a dologban, de erről nem tájékoztatott. Azt viszont nagylelkűen megjegyezte, hogy nyugodtan maradjak a közös lakásunkban, megérdemlem az elmúlt évtizedek anyagi áldozataiért.
– Ön hogyan fogadta mindezt? – kérdeztem, mert beszélgetőtársam hirtelen csendbe burkolózott.
– Összetörtem. Egész testemben remegtem, és úgy éreztem, mintha egy vasfüggöny mögül jönnének hozzám a szavak. A lakhatásommal kapcsolatos felajánlásba tudtam csak kapaszkodni, azt reméltem, ez a biztosítéka annak, hogy Zsófika igényt tart még rám a jövőben. De nem így lett. Törvényesen ugyan máig férj és feleség vagyunk, az egykori kapcsolatunk azonban végleg megszakadt. Igaz, nem sokkal a koronavírus-járvány előtt a nevelt lányom felhívott, és elmondta, hogy az édesanyja súlyos beteg, szükség lenne a segítségemre, amíg helyet nem talál neki egy megfelelő intézetben. Másnap már buszoztam is Szolnok felé.
– Milyen volt a találkozás? – törtem meg az újabb némaságot.
– Lélekszorító. Addig csak hallomásból ismertem az Alzheimer-kór velejáróit, a kint töltött hetekben viszont a legborzasztóbb tüneteket is alkalmam volt megtapasztalni. A legjobban az fájt, hogy a királynőből magatehetetlen öregasszonnyá sorvadt feleségem egy pillanatra sem ismert meg, de erőt vettem magamon, és gondoztam legjobb tudásom szerint. Az idősotthonba is elkísértem, akkor láttam utoljára. A lányával időnként telefonon értekezünk, megígérte, hogy minden változásról szólni fog. Tisztában vagyok vele, hogy Zsófika esetében egyetlen forgatókönyv létezik a változásra, igyekszem ezt elfogadni, és egyre több mindent elengedni abból, ami hozzá köt. Ez a lakás, ahol most beszélgetünk, az ő nevén van, a távozása után minden bizonnyal a lányára marad. Nem tudom, mi a terve vele, erről nem esett szó, amikor Szolnokon jártam. De ez a legkevésbé sem aggaszt. Van annyi spórolt pénzem, hogy kibéreljek majd magamnak egy garzont valahol itt, a környéken, ahol gyakran láthatom a megszokott, kedves arcokat. Az egykor közös életterünkből pedig talán jobb is lesz eljönni, hiszen amit valamikor biztonságos fészeknek gondoltam, egyre szűkebb kalitkává vált a magányban töltött évek alatt.
