Klaudia földszinti tömbházlakásának konyhaablakát egy rózsaszín és egy fehér tálacska különbözteti meg az összes többi nyílászárótól. Két kosztosa – a gömbölyű szürke és a barna-fehér nyurga macskaszépség – számára legalábbis biztos, hogy nincs még egy ilyen kedvesen csalogató ablak a világon.
– Mindketten tudják, hogy melyik a saját edényük, és soha fel nem cserélnék. A szürke cicám kandúr, ő a domináns ebben a párosban, a nőstény szemmel láthatóan alárendelődik neki. De ha a „kislánynak” játszani támad kedve, akkor oda a férfitekintély, a kicsi huncut kecskebak módjára ugrál át újra meg újra a „férjurán”. Őkandúrságának eszébe sem jut ilyenkor megharagudni, méltóságteljes nyugalommal várja, hogy az „asszonyság” kitombolja magát – mesélte lányosan karcsú, haját legtöbbször sportos copfban hordó ismerősöm.
– Mindig, amikor elkapok egy ilyen produkciót, nem győzöm csodálni, mennyi megértés van az állatvilágban, és mennyire távol állunk ettől mi, emberek – folytatta beszélgetőtársam, és hangjában mintha egyszerre aludt volna ki a fény. – Az, amit a nyolcéves házasságom utolsó szakaszában megtapasztaltam, szöges ellentéte ennek az idillnek. Sokáig nem voltak figyelmeztető jelek a kapcsolatban, vagy szerelmi mámoromban csak én nem vettem őket észre, még akkor sem, amikor egyik-másik barátnőm a legváratlanabb pillanatban – és persze négyszemközt – megjegyezte, hogy szerinte nem illünk igazán össze a párommal. Ezektől az észrevételektől rendszerint megsértődtem, és azzal nyugtatgattam magam, hogy csupán az irigység beszél régi bizalmasaimból. A férjem – bár nem ez volt a végzettsége – értett mindenféle szereléshez, a nagybátyja mellett tanulta ki a mesterséget. Tudtam, hogy jó szakember, és ha valakinek a baráti körömből vagy a kollégáim, kolléganőim közül csepegett a csapja, folyt a vécéje, vagy elromlott valamilyen háztartási gépe, netán éppen a kiskazánja, büszkén ajánlottam a páromat, mint az ideális „megoldóembert”. Ő aztán el is végezte mindenhol a szükséges tennivalót, abban nem volt hiba, sőt extraszolgáltatást is nyújtott, ha volt rá vevő. Az egyik kolléganőm árulta el egyszer, hogy vízszerelés után a férjem megpróbált kikezdeni vele. Nem akartam elhinni, hiszen úgy éreztem, hogy jó a házasságunk, kitartóan dolgozunk a „babaprojekten” – ami sehogy sem akart összejönni –, és rajtam kívül senki más nem kellhet a szerelmemnek. Ezt a meggyőződésemet a viselkedésével is nap mint nap erősítette, hetente többször virággal jött haza, hétvégén étterembe vitt, és az intim pillanataink is olyanok voltak, mint régen, én legalábbis úgy éltem meg valamennyit.
– Hogyan derült ki végül az igazság?
– A lehető legbanálisabb módon – jelent meg Klaudia arcán az önirónia mosolya. – A férjem egy hétvégére hazautazott Brassó megyébe a szüleihez, és otthon felejtette a telefonját. Ilyen azelőtt sosem fordult elő vele, mindig kínosan vigyázott a holmijára. Jól fel volt töltve a készülék, így esély sem volt arra, hogy lemerüljön, és szombat este egyszer csak elkezdtek özönleni az üzenetek. Először azt hittem, munkaügyben keresik, de amikor a késői órákban is egyre-másra jöttek az értesítések, szorongva zártam ki ezt a lehetőséget. Ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy elolvassam az sms-eket, és minden erőmmel igyekeztem leküzdeni magamban ezt a vágyat. Az idő múlásával azonban egyre nőtt bennem a bizonytalanság, és végül feladtam a harcot. A párom telefonja, persze, le volt kódolva. A születési évével próbálkoztam, és a jelszó működött. Az, ami ezután elém tárult, számomra felért egy igazi lelki apokalipszissel. Egy több éve tartó szerelmi kapcsolat legszemélyesebb vonatkozásait ismerhettem meg néhány perc alatt, és ahogy fordított időrendben sorba vettem az üzeneteket, egyre jobban kitisztult előttem a kép. Már értettem, mi zajlott a gyakori „haveri sörözések” és estébe nyúló „teniszmeccsek” címszó alatt. Azt hiszem, legalább nyolc évet öregedtem azon az éjszakán, de az is lehet, hogy többet. Mindenesetre amikor a férjem hazajött, egyből rázúdítottam minden fájdalmamat, ő pedig úgy reagált a panaszáradatomra, ahogy sosem hittem volna. Erre a magatartásra szokták mondani, hogy a legjobb védekezés a támadás. Az addig lovagiasan viselkedő társam azt vágta a fejemhez, hogy elkényelmesedtem a házasságban, nem adok magamra, nem járok kéthetente fodrászhoz és kozmetikushoz, mint az udvarlása időszakában, és pluszkilókat is jócskán felszedtem. Rikácsolva tanácsolta, hogy nézzek végre a tükörbe, és akkor megértem, miért keresett magának valaki mást. Miközben ezt a kíméletlen szónoklatot hallgattam, úgy éreztem, hogy egy vadidegen ember áll előttem. Innen már nem volt visszaút. Ideiglenesen egy külföldön dolgozó barátnőm házába költöztem, majd néhány hónap múlva bankkölcsönnel sikerült megvennem a kétszobás lakást, ahol szó szerint újrakezdhettem az életem. Sokan mondták, hogy le kellett volna gombolnom a férjemről a közös otthonunk árának felét, de engem csak az érdekelt, hogy az emlékétől is teljesen szabaddá váljak. Az új életteremben senkinek nem kell megfelelnem önmagamon kívül, van egy tündéri tacskóm, ami minden napomba becsempész egy kicsi boldogságot, meg ez a két cica. Ők az ideköltözésem első hetében már jelentkeztek az ablak alatt, és azóta is hűségesen visszajárnak reggelire, ebédre, vacsorára. Biztos láttad, hogy szalmából egy fészekágyat is készítettem nekik, mióta az megvan, rendszeresen itt töltik az éjszakát. Tudják, hogy biztonságban vannak a közelemben, és – akármilyen furcsán hangzik – én is úgy érzem, mintha a testőreim lennének. Őrködnek a nyugalmam felett, és ha nagyon magamba zuhannék – mert ilyen hangulatingadozásaim még bőven vannak –, segítenek kikászálódni a fényre.
