A Felső-Maros mente székely népviselete

A radnótfáji székelyek női ruhaviseletéről az 1860-as évektől 1945-ig gyűltek adatok a még élő idős asszonyoktól, akik dédanyjuktól maradt ruhaneműkre, nagyanyjuk, anyjuk ruháira emlékeztek, valamint saját gyermekkori viseletükre. Nagy különbség volt a településen az iparoscsaládok és a földművesek öltözködése között. Az iparosok ruházatukban már a XIX. század végétől polgári ruhadarabokkal igyekeztek a városi ruhával azonosulni, s ezzel többnek látszani (a férfiak pantallónadrággal, nyakkendővel, a nők kalap-, kesztyűviseléssel, egybeszabott ruhákkal). A földművesek otthoni viseletében itt is végig a házilag szőtt kender, len vagy gyapotanyag jelentette az alapot, de az ünneplő ruhákat üzletből vásárolt kelmékből varratták a falu varrónőivel, például a néhai három testvérrel, Lázár Annával, Ilonával és Emmával. Egy idő múlva szabásmintákat szereztek be Régenből, s házilag készítették el a Singer varrógéppel a ruhájukat. 

A legrégebbi leányhajviselet a középen elválasztott, copfba font forma volt. A kislányok körfésűvel fogták le a hajukat, két hajfonatuk végére piros masnit kötve. A nagylányok egybefont, a hátukra eresztett haja is piros, rózsaszín masnival végződött. Már csak két család emlékezik az asszonyok kontyán viselt főkötőre. Egyik családban a 89 éves adatközlő anyósának a fekete, díszes főkötője csak néhány éve kallódott el, a másik családban egy XIX. század végi fényképen a konty fölött kiemelkedő, tarajos főkötő látszik. A fejkendőviselet kiszorította a főkötő hordását. A fejkendő otthonra egyszerű karton, de a templomi fekete szövet, bársony, melynek szélére rojtokat fűztek-bogoztak egyesek. Úrvacsorát csak fejkendővel vehettek a nők, a fiatalok a ruhájukhoz találó világos színűt, az idősebbek feketét. A fiatalok kalárisgyöngyöt viseltek a nyakukban, pirosat, fehéret, az idősek feketét, de általában egysorosat, ritkán kétsorosat. 

Mivel az 1920–30-as évekig bokáig érő sötét szoknyát hordtak, az ing mindig fehér volt hozzá, s mellén varrott szabású. Állógallérú, fodros szélű nyaka volt, alája rövid ujjú inget vettek fel a nők, s ha melegük volt, a felsőt levetették. A XX. század elején csak hosszú ujjú ingeket varrattak ünnepi alkalmakra, házi vagy vásárolt pamutból, gyolcsból, 

„módjuk”, azaz anyagi helyzetük szerint. Bebújos ing volt, bő ujjú, mandzsettáján fodorral. Volt, aki melltartó gyanánt derékig érő vászonlájbit vett fel az ing alá. Elöl nem volt rajta díszlevarrás, de házilag horgolt csipke díszítette a 3-4 porcelángomb mellett.

Az 1890–1920-as évek gyakran viselt ünneplő ruhadarabja volt a blúz is. Szabott ujjal készült, magasan csukódó, keskeny, kerek gallérral, mandzsettával, ünneplőként bebújós szabással, selyem- és szövetanyagból. Színe általában sötét volt, sötétkék vagy fekete apró mintával. Derékban karcsúsították, néha övvel hordták. A lányok a szoknyába kötve, az asszonyok a szoknyán kívül, arasznyira kiszélesített szabással viselték. Szabott ujjal készült, kerek kicsi gallérral, amelynek szélén s a mandzsettán is csipke szaladt körbe. Volt végiggombolós is, fehér, finoman selymes gyolcsból, csipkével díszítve, de a csipkét rávarrták a blúz elejére, s nem applikálták bele. Sonkaujjú szabásút is lehet fényképeken látni, de maradt ilyen blúz a faluban, sőt tászlis gallérú is, a varrónők ügyessége szerint.

 

(Folytatjuk)