Vannak dolgok, amelyekről muszáj írni. Megemlékezni. Hitet tenni mellettük az időben, kiállni az igazságért a számos, azóta is megoldatlan rejtély ellenében. És vannak dolgok – ritkábban éppen ugyanezek –, amelyekről nem lehet megfelelőképpen írni. Lehetne ugyan, mert sorsfordító. Lehetne, mert tragikus. Lehetne, mert példabeszéde a hősiességnek és a manipulálhatóságnak egyaránt. Ugyanakkor és ugyanott. Lehetne, de ott lebeg a kérdés, hogy mit érünk el vele. Hiszen, ha a történelmi tényeket (már amennyit a háttérmechanizmusokról tudunk) szeretnénk ismertetni, arra a vezércikk felülete nem alkalmas. Mert ez a felület szubjektív, annak is kell lennie. És amúgy is, a média, legyen bármilyen jellegű, nem partnerintézménye a történelmi hűségnek. Az egészséges szubjektivitáshoz azonban még nem telt el elég idő azon esemény óta, amelyről muszáj lenne írni, de teljes valójában mégsem lehet. A szubjektív olvasóra bízom, hogy miért. Hiszen itt két fél állt egymással szemben, és e két fél mindmáig ugyanaz. Kérdés, hogy a történelmi szégyenfolt felemlegetésével közelebb hozzuk-e egymáshoz vagy még jobban eltávolítjuk egymástól őket. Saját tapasztalat, hogy amikor erre terelődik a szó, mindkét fél – legyen a beszélgetőpartner akár a világ legnyitottabb embere – szenvedélyesen kezdi védelmezni a maga igazát. Én az egyik félhez tartozom: én is védelmezem a magam igazát. Mindig egyszerűbb volt kiegyezni az okozaton, ami – valószínűsíthetően – az ok is volt: a felsőbb szervek hazárdjátéka a nemzetbiztonsággal, egyes, múltbéli háttérhatalmak restaurációja végett. Ebben a másik féllel – amúgy a ritka, de létező kölcsönös tisztelet jegyében – folytatott vitáinkban mindig kiegyeztünk. De hogy addig mi történt, azt mindenki másként élte meg. Mi így gondoljuk, hisszük, és tudjuk, mert sokan ott voltunk. Mások másképpen. És ez így természetes. De szót kell ejteni arról, amiről most nem írunk. Mert pont egy hónap múlva lesz az évfordulója annak a véráztatta, gyűlöletlángolta, megvezetésben, aljas manőverekben gazdag pár napnak, amelynek következménye öt halott, számtalan sebesült és tetemes anyagi kár, amelynek eredményeképpen tíz százalékkal csökkent a város lakossága, amelynek eredményeképpen változtak meg az etnikai arányok, és amely visszavetette mind a település, mind az ország fejlődését. Egy szégyenfolt, amelyet középkori fegyverekkel vívtak a huszadik század utolsó évtizedének kezdetén. És amelynek felbújtóit, teoretikusait és logisztikusait nem ítélték el soha. Érdemes lenne beszélni hősökről és áldozatokról, önvédelemről és honfoglalásról, áldozatokról és elkövetőkről, de nem tesszük. Tegyék meg ezt a történészek helyettünk akkor, amikor meglesz már a szükséges történelmi távlat. Hiszen nekünk úgy is csak úgy marad meg, ahogy volt. Ahogy számunkra volt. Ahogy számunkra történt. A mi emlékezeti helyünkben.
Például egy traumatizált gyerek lelkében, aki a tömegpánikban, csatazajban, ordítozásban, törés-zúzásban, rögtönzött fegyverek, szúró-vágó eszközök és lángoló buszok mellett, a feketén ráboruló félelem szorításában nem tudta, hogy megéri-e a hajnalt.
