Minden családnak van története. Vagy inkább történetei, ezzel nyeri el legitimációját – kifutóját – a történelemhez. A nagy, egykor politikai- gazdasági-társadalmi élet és nyüzsgés/pangás-szellemi élet formájú történelemhez. Egyszerűbben szólva: belépő a történelembe, létjogosultságunk a mindenféle múlthoz.
A családtörténetek öröklődnek. Nemzedékről nemzedékre, nagyapáról unokára sokkal inkább, mint apáról fiúra. Az apák valahogy nem mesélnek sokat, el vannak foglalva napi bajokkal („baj van elég”, mondaná Árpi, az aranykezű ezermesterünk – vaj nincs elég, teszi hozzá az okos, előrelátó, családját örök életűnek szerető háziasszony, aki leszokott a zsírral főzésről dietetikai és esztétikai okokból), az apák kint küzdenek az élet csatakos terein, csatazajtól hangos irodákban, műhelyekben, boltokban és boltívek alatt, ezért aztán meg sem hallják, amikor a gyerek azt kéri esténként, lefekvés előtt: apa mesélj valamit, hogy volt az, amikor te kicsi voltál. Az apák sohasem voltak kicsik – tisztelet a kivételnek –, az apák mindig nagyok voltak, erősek és védelmezők, a kivételektől eltekintve – családjukért bármire képesek voltak. Példakép lenni, háborúba menni, minden reggel biciklire ülni, és elkarikázni a kenyérkeresőbe, italboltba menni, vagy világgá szakadni Amerikába, összekeresni a házra/földre/üzletre valót, egy másikhoz szegődni. Típusa válogatja, alkati kérdés. Késztetés, amelyet elhallgattat vagy követ a férfi/a nő. És marad a nagyapa és nagyanya, aki a családi történetekből elárul valamicskét – mondana többet is, de már nincs, aki meghallgassa, kiröpültek a fészekből az apáknak és anyáknak való unokák, kinőnek, elszemtelenednek, sietnek, unják, délibábok, csalóka barátok/szerelmek után futnak; várni kell a dédunokára – az talán még meghallgatja a vének csevejét.
És ahol nincsenek nagyszülők, ahol nem beszélnek azonos nyelvet a nagyszülők és az unokák, ahol egy-két óceán, nem csupán a korkülönbség választja el a mesélni szándékozót a megismerésre vágyó nemzedéktől? Ahol soha nem hangzik el mese, ahol csak rövid, odavetett mondatok vannak, és emlékeztetés a kötelességre, sietés, a mással telefonálás kilométerei? Rohanás, lerázás, ahol a pillanatnyi élv uralg?
Van, ahol a szülő mesél, olykor a szerencsésebbje könyvet is ad a gyerek kezébe, teleírt füzetet, régi naptár üres lapjait megtöltő ákombákomokat: ezt írta egyik felmenőm. Léteznek családi emlékiratok, különösen a háborút, lágereket megjárt nemzedék után maradtak efféle értékes irományok. Elvben mindeniket ki kellene adni, mert mindegyik egyéni, egyedi élettapasztalatot, keserűséget, bölcsességet, régi poros-piros örömöket, találkozásokat és veszteségeket, olyan híreket tartalmaz, amelyeket más nem foglalt írásba. Források saját múltunkhoz.
A családi történetek majdnem mindig mulatságos vagy hősies, szomorú vagy szerencsés esetekről, szenvedésekről szólnak, tele ismerős és ismeretlen nevekkel, rokonokkal, unokatestvérekkel és helyszínekkel, ételekkel és mulatságokkal, hadifogsággal, elárvulásokkal, özvegyüléssel, születésekkel, kudarcokkal és soha meg nem valósult vágyakozásokkal. Jöhetnek utazások, kivándorlások, államosítások, vagyonvesztések, házkutatások, letartóztatások, álomtörténetek, betegségek, kórházak, temetők, falvak, városok, utcák, lebontott házak, árvíz sodorta tavaszok, iskolák, tanárok, tanítók.
A családi történetek értékét akkor mérhetjük fel, amikor utódaink kérdéseire kimerítő (?) választ tudunk nyújtani. Amikor meg tudjuk mondani, hol született dédapánk, melyik évben, hol lakott Toldalagon, Unokán, Faragóban vagy Fickón a család, és hol szolgált dédanyátok annál a rendes zsidó családnál (melynek nevét már csak ő tudta), akiket aztán elvittek, és soha nem jöttek vissza, csak egy női imakönyvet őriz a család, amit az utolsó pillanatban mentett ki nagyanyátok, mielőtt jöttek volna a csendőrök felleltározni a házat; a lapokon ismeretlen betűk, na, olvasható egy magyar szövegoszlop is a lap szélén, de elöl be vannak jegyezve nevek és évszámok, amik semmit sem jelentenek senkinek, pedig mennyi kiváló családi történet veszett el örökre. Nyomtalanul. És végül beadjuk a múzeumba, könyvtárba, hátha valakit még érdekel…
