A fájdaloműző
2017-08-15 13:36:46
- Nagy Székely Ildikó
– Gyermekként is mindig segíteni akartam – kezdi történetét.
Zita érkezésének mindennap örül valaki. Sérült hátgerincű, fájós lábú idősek, aggódó szülők, lestrapált középkorúak várják a határozott kopogtatást, amely a mindenkihez lehajolni képes, megjelenésével erőt, biztonságot sugárzó nő védjegye.
– Gyermekként is mindig segíteni akartam – kezdi történetét. – Tanárnő szerettem volna lenni, de aztán egész másként alakult az életem. A kisfiam betegsége vezetett erre az útra… Már rögtön a születése után felmerült a gyanú, hogy valami nincs rendben, pár hónap múlva pedig egyértelművé vált, hogy baj van. Az egyik lábát egyáltalán nem tudta mozgatni. Kétévesen még nem állt lábra. Rengeteg szakemberhez elmentünk, próbáltunk megoldást találni, de mindenhol azt a választ kaptuk, hogy várjunk még. Négy és fél éves volt, amikor Budapestre vittük. Ott aztán egészen másként álltak szóba velünk. Megtudtuk, hogy két műtétre lesz szüksége, az elsőre öt, a másodikra 10–12 évesen, emellett rendszeresen tornáztatni kell, és az ortézis (rögzítő) használata is kötelező. Nehezen tértünk magunkhoz, miután mindez ránk zúdult, de aztán vettünk egy nagy levegőt, és belevágtunk. Magyarországon egész központok működnek az ilyen jellegű problémák orvoslására, a gyerekekhez különféle játékos módszerekkel viszonyulnak. Amikor eljött az ideje, megműtötték a fiamat, utána egy marosvásárhelyi alapítványhoz kezdtük vinni gyógytornára. Volt ott egy kedves, fiatal szakember, akit a fiam egyből elfogadott, megszeretett. Vele tanult meg járni. Hétéves koráig hordtam rendszeresen a fejlesztésekre, aztán kinőtt abból a környezetből.
– Hogyan találkozott a családi életed a szakmaival?
– Mindig megvolt bennem a vágy, hogy ha már a gyerekemen itthon nem tudtak, tudtunk segíteni, másoknak enyhíteni tudjak a fájdalmán. Egy gyógyászati segédeszközökkel foglalkozó céghez kerültem, orvoslátogatónak vettek fel. Váratlanul kerültem bele a betegek világába, a közgazdász végzettségemmel sokáig idegennek éreztem ezt az utat. Aztán, ahogy telt az idő, egyre jobban átláttam a rendszert, megtapasztaltam, mennyire kiszolgáltatottak a betegek, főként a kisnyugdíjasok. Még annál a cégnél dolgoztam, amikor megszületett bennem a gondolat, hogy a magam erejéből próbálok meg belefogni valamibe, ami igazán a páciensek javát szolgálja. Tavaly szeptemberben indítottam el a saját vállalkozásomat.
– Nehéz volt?
– Minden támasz nélkül kezdtem, szinte a semmiből. Nem állt mellettem sem orvos, sem ügyvéd, de elhatároztam, hogy egyedül is megcsinálom. Volt két varázsszó – rehabilitáció és gyerekek –, miután ezeket kimondtam, felgyorsultak a történések, két nap alatt meglett a cég. Gyógyászati segéd-eszközök forgalmazásával kezdtem, mindenkihez házhoz vittem az eszközöket. Egész héten jártam a megyét, ortézist, fűzőt vittem. Ez most is így van, és ezután is így marad. Sokan nem tudják, hogy ha ajánlást kapnak az orvostól egy bizonyos segédeszközre, akkor az ingyen jár nekik. Az egészségbiztosító hatvan napon belül visszafizeti nekem az összeget.
– Miért fontos az, hogy házhoz vidd az eszközöket?
– Gondolj csak a műtét után hazakerült, nehezen mozgó, esetleg ágyhoz kötött emberekre. De van ennek egy lélektani része is. A saját otthonában mindenki sokkal nyíltabban beszél a gondjairól. Azt az eszközt pedig, amiért nem kell fizetni, szívesen kipróbálják, viselik az emberek, még a nyolcvanéves néni is magára ölti, amikor kapálni készül. Azoknak az időseknek, akik 300-400 lejes nyugdíjból élnek, sokat számít, hogy az eszköz ingyenes. A tájékozatlanság azonban nagy úr. Jártam olyan hatvan év fölötti asszonynál, aki mutatta a papírját, amivel műtétre küldték. Én azt mondtam, próbáljunk meg először fűzővel segíteni. Beleegyezett, később pedig jelezte, hogy valóban javult az állapota. Egy év leforgása alatt rengeteg levágott mellű nővel is kapcsolatba kerültem, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mellprotézisre jogosultak. Pedig azáltal visszanyerhetnék az önbizalmukat, a nőiességüket. Egyszóval, az a legfőbb tapasztalatom, hogy a gyógyászati segédeszközök fontossága sokszor elfelejtődik, pedig sok páciensnek megkönnyíthetné az életét. Ma már reumatológus és neurológus orvossal is együttműködöm, és a szakemberektől tudom, hogy minden második embernek van valamilyen reumatológiai problémája.
– Mi a helyzet a gyerekekkel? Sokan egész nap a számítógép vagy a televízió előtt görnyednek. Ennek mennyire érezhető a hatása?
– A pácienseimnek mindössze 20 százaléka kiskorú. Azt szeretném, hogy 50-50 százalékban mozduljon el ez az arány, ez ugyanis azt jelezné, hogy a szülők tudatosan kezelik a felmerülő gondokat. A hátgerincferdülés a kislányoknál gyakoribb, de a legtöbben csak 14-15 éves korukra fordulnak szakemberhez, amikor már komolyabb a gond, erősebb a fájdalom. Az említett 20 százaléknak több mint fele pedig a húszéves korosztályból kerül ki. Sok a fiatal sportoló is, futballista fiúk, táncoslányok, akiket az orvos eltiltott az intenzív testmozgástól. Én úgy gondolom, ilyenkor sem kellene abbahagyniuk azt, amit a legjobban szeretnek.
– Úgy tudom, a gyógyítás mellett egyre inkább a megelőzésre fekteted a hangsúlyt.
– Nagyon fontosnak tartom a helyes testtartást és a megfelelő lábbeli használatát, főleg a gyerekeknél. Régen még kimondottan olyan cipőket gyártottak, amelyekben volt egy domborulat. A láb, a talp egészségéhez ez feltétlenül szükséges. Ezeket a tudnivalókat szeretném minél szélesebb rétegekhez eljuttatni. Ennek érdekében egy szakképzett gyógytornásszal közösen kialakítottunk egy tornatermet, amit a szeptemberi tanévkezdés után iskolákban szeretnénk népszerűsíteni. De nemcsak a gyerekeket, hanem a felnőtt korosztályt is várjuk majd tornázni, gyógyulni.
