Miközben Magyarországon és szerte a világon megemlékeztek az 1956-os magyar forradalomról, Brüsszelben arról folyt a vita, hogy az egységesülő Európa eddigi legmélyebb válságát hogyan lehetne biztos (pénzügyi) alapra helyezve átvészelni.
Miközben Magyarországon és szerte a világon megemlékeztek az 1956-os magyar forradalomról, Brüsszelben arról folyt a vita, hogy az egységesülő Európa eddigi legmélyebb válságát hogyan lehetne biztos (pénzügyi) alapra helyezve átvészelni. Kétségtelen ugyanis, hogy az európai álom, amelyet Robert Schumann egykor megfogalmazott, mára mintha rémálommá változott volna: az Európai Egyesült Államok (?) tagjai többsége ujjal mutogat egymásra, bizalmatlanul keresi-kutatja, hogy minél kisebb „saját” költséggel vegyen részt az unió egészét megmenteni kívánó segélyezésben.
Az egyszerű, hétköznapi európai polgár pedig csak gondolkodik: vajon a sokféle szabályozás, amelyek egyike még a csemegeuborka méreteit és hajlási szögeit is egységesíteni óhajtja, miként is születhetett meg? Hiszen igaz, egykori reményünk, vagyis hogy az EU-s tagság önmagában is elhozza számunkra a régebbi tagoknál tapasztalt életszínvonalat, mára talaját vesztette. Kiderült, amit elődeink nagyon is jól tudtak, hogy szakszerű munka, erőfeszítések és tervszerű tevékenység nélkül az eredmények nem születhetnek meg. Félreértések elkerülése végett, elődeinken nem az egykor volt szocializmus látszattevékenységet folytató, hazug alapokra épült proletárdiktatúra generációját értem, hiszen azokban az évtizedekben pontosan olyan szakszerűtlenül zajlott minden, mint ahogy, sajnos, napjainkban is érzékelhetjük. Csupán az ideológia és a kommunikáció öltött más ruházatot.
Nem bánnám, ha ezen a kijelentésemen sokan megsértődnének, mert vallom, mindenkoron érvényes az „akinek nem inge, ne vegye magára”! Sajnos, azok sem hajlamosak „felöltözni”, akiknek ugyancsak meztelen a felsőtestük. És hogy ne beszéljek rébuszokban, leírom, kire-mire gondolok.
Még bizonyára emlékszünk, hogy a nagy demokratikus lendület első éveiben milyen elsöprő lelkesedéssel vonultunk, sorokat állva akár órákig is, szavazni azokra, akik majd „ott fenn” elvégzik nevünkben mindazt, ami elvárható döntéshelyzetbe kerülő küldötteinktől, hogy a mindennapi életünk jobbá váljon valamennyiünk tevékenysége eredményeként. Bizony látszik immár, hogy jelöltjeink kiválasztásában nem a szakmaiság volt (és sajnos, maradt) az elsőrendű szempont, inkább az ismertség-ismeretség voltak a helyzetbe kerülés alapvető feltételei. Lelkiismeret-furdalás nélkül, őszintén írhatom le: saját szerepvállalásom sem vélt szakmai tudásom, netán a hozzáértés következtében került előtérbe, hanem Király Károly egykori munkatársaként kerültem, szinte akaratom ellenére, a közélet különböző vezető tisztségeibe. Mindezt azért jegyzem meg, hogy reménybeli olvasóim ne gondolják azt, utólag könnyű okoskodnom és akadékoskodnom.
Az viszont most már rendkívül súlyos gond, hogy számos jelenlegi tisztségviselőnk első és mindmáig egyetlen munkahelye a döntés-hozásban (helyi, központi) való (köz)szereplés. Közbevetve, ez Magyarországon éppúgy érvényes, mint Romániában. Nem vigasztaló, hogy nem elsősorban a mi, de a többségi nemzet soraiban is ez a jellemző. Márpedig ha valaki úgy beszél a munkáról, hogy fogalma sincs, mit jelent naponta pontosan bejárni a munkahelyre, közben autóbuszon-gyalog beadni-kihozni a gyereket a bölcsődéből-napköziből, felnevelni azokat a gyerekeket, közben gondoskodni-ápolni idős szülőket, szabad szombatok és nagyon gyakran vasárnapok nélkül, attól nehezen várható el, hogy jogszabályok alkotójaként felelősen tudjon dönteni a valós élet gondjaiban. A minap Magyarországon lezajlott szakszervezeti tüntetések egyik szervezője fogalmazta meg ezt a gondolatot, tehát, ha úgy tetszik, nem csak nekem jutottak eszembe: ne beszéljenek nekünk a munkáról azok, akik életükben még egyetlen percet sem dolgoztak!
Távol áll tőlem, hogy ne tekintsem munkának azt, amit sokan a közéletben végeznek. Önmagamnak mondanék ellen, ha nem ismerném el mindazoknak az érdemeit, akik valóban kötetlen (gyakran éjt nappallá tevő időhatárokban) tevékenykednek köztisztségekben, magánéletük rovására, egyéni boldogulásuk háttérbe szorításával is. Csakhogy ők vannak a legkevesebben kiválasztottjaink között, ezt nem kell bizonygatnom, bárki könnyen megállapíthatja. Nem vitás, a következő évben sorra kerülő választások előkészítésében sokkal nagyobb súlyt kell(ene) kapniuk a szakmai-emberi érveknek, mint az eddig történt. Nem elégséges a jóhiszeműség, az erkölcsi alap szilárdsága, a rátermettség, az alkalmasság sokkal fontosabb kell(ene) legyen. Lényeges, hogyne lenne az számunkra a magyar közösség érdekeinek felvállalása, de ne legyen perdöntő, hogy valaki (szavakban, nyilatkozatokban) „nagy magyar”, de még a keresztneve visszamagyarosításáért sem tett egyetlen lépést sem az elmúlt 22 évben.
Tudom, rendkívül naiv elképzelések mindezek, a napi politikai küzdelmek, a sokszor kilátástalannak tűnő viták, a velünk szemben folytonosan előrángatott „rossz hazafiak” hangoztatása miatt kőkemény, meg nem alkuvó emberekre van szükségünk. De olyanokra elsősorban, akiknek el tudjuk hinni, hogy nem személyes gyarapodásuk a legfontosabb szempont, ha már közösségi gondjaink képviseletét vállalták fel. Meggyőződésem, vannak ilyen embereink, de őket megtalálni, megszólaltatni és felépíteni a következő hónapok közös munkája kell legyen!
Még néhány mondat arról, hogy miért támogatja érdekvédelmi szövetségünk, úgyszólván az első pillanattól, a helyhatósági és általános választások összevonását. Érthetetlen számomra, hogy egy olyan érvet hoznak fel többek között, mint a takarékosság! Kérem szépen, ha már olyan energiákat mozgósítanak annak leplezésére, hogy ki miből és mennyire gazdagodott meg az elmúlt huszonvalahány évben, talán tessenek egy kicsit megtisztelni azzal a szavazópolgárt, hogy fenntartják: a helyhatósági választások legalább olyan fontosak, mint a parlamentiek, sőt! A sokat emlegetett szubszidiaritás, a hatáskörök pontos elosztása, a központosítás lebontása az élet számos területén mind megannyi érv amellett, hogy a mindennapi életben sokkal fontosabb a napi ügyintézés, mint a HOSSZÚ TÁVRA kétségtelenül nagyobb hatással levő törvényhozók munkája. Hadd legyek cinikus: hosszú távra valamennyien halottak vagyunk! Éppen ezért ne maszatolják össze a kétféle választást! Ráadásul mit kezdenek azzal a szinte törvényen kívüli állapottal, amely a tavasszal esedékes helyhatósági választások halasztásával előáll a helyi döntéshozók mandátumát illetően? A takarékosság semmiképpen nem érhető majd tetten az összevonással, amúgy pedig teljesen összezavarják majd az egyszerű állampolgárt, aki még annyi késztetést sem fog érezni az urnákhoz járulni, mint eddig. Ha nem éppen ez a cél! Önmagunkra, a magyar közösség érdekeire tekintettel, ez semmiképpen nem lehet célszerű!
Különben pedig: menet közben nem törvényes (játék)szabályokat módosítani, még akkor sem, ha végül találnak olyan jogszerű magyarázatot, amit szinte senki nem fog érteni, de kénytelen lesz elfogadni. Ebben óriási tapasztalatunk van, az elmúlt évek gyakorlatát ismerve…
