2021. január 16., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

S  ötétkék melegítőjével állandó eleme volt a lakótelepi estéknek. A padokkal szegélyezett sétány széléről induló, mozgó pontnak számított, ami hosszú perceken át rótta köreit a betonóriások lábainál. Mindig ugyanazon az önmagába visszatérő útvonalon haladt, ugyanabban az egyszerre nyugodt és élénkítő ritmusban. Régebb, amikor még szürkületkor is gyermek- és felnőttcsapatok népesítették be a környéket, néha egy-egy huncutabb lurkó a játszótársak mulattatására az alacsony férfi után settenkedett, és lassítva próbálta utánozni a mozdulatait. Ő mindig észrevette az ilyen csínytevéseket, de sohasem haragudott értük. 

– Gyere, kicsi barát, szaladj velem – nézett hátra jókedvűen, aztán már ott sem volt. A közeli tömbházak kutyatartói rendszerint ebben az órában sétáltatták négylábú lakótársaikat, nekik sem mulasztott el köszönni futás közben, de egy pillanatra sem szakította félbe a sportolást a társalgás kedvéért. Egyértelmű volt, hogy számára ez létforma, ezért is furcsálltam, amikor hetekig nem ,,futottam össze” vele esti bevásárlásaim alatt. Végül szokatlan időpontban és helyszínen, egy délelőtt a közeli buszmegállóban találkoztunk. Jól ismert tréningje helyett zakót és farmernadrágot viselt.

– Több mint tíz nap után most jöttem ki újra a lakásból – magyarázta, amikor hogylétéről érdeklődtem. Aztán, legnagyobb meglepetésemre tovább fűzte a szót: – A feleségemről két héttel ezelőtt kiderült, hogy koronavírussal fertőzött, így családostul szobafogságra kényszerültünk, a nyolcéves lányunkat is beleértve. A gyerek persze egyáltalán nem bánkódott emiatt, sőt, kimondottan örült, hogy nem küldöm levegőzni, mozogni, és egész délután az interneten ,,lóghat” a barátnőivel. Nekem viszont nem volt könnyű a négy fal között ücsörögni. Rövid időnek tűnik ez a közel két hét, mégis annyira elszoktam a kinti világtól, hogy szinte szédültem, amikor ma kiléptem az ajtón. Autóba sem mertem ülni, pedig mindig úgy megyek munkába. Amúgy a bezártsággal járó nyomott hangulatot leszámítva a párommal együtt könnyen túlestünk ezen az időszakon. Neki csak a szaglása és az ízlelése ment el, ezért is végeztette el a vírust kimutató tesztet, egyéb panaszai nem voltak. Én végig tünetmentes maradtam, és a kislányunkon sem vettünk észre intő jeleket. Így akár pihentetők is lehettek volna a házon belül töltött napok, valahogy mégsem találtam a helyem.

– Gondolom, az esti sportolás hiányzott a legjobban – vetettem fel.

– Az biztos – villant át valami cinkos derű beszélgetőtársam arcán. – Tudja, gyermekkoromban sohasem volt alkalmam megtapasztalni a testmozgás fontosságát. Nevelőszülőknél nőttem fel, akik elhalmoztak minden földi jóval, és a lelki táplálékot sem mérték szűkmarkúan, de idős emberek lévén, otthon, a kényelmes családi kuckóban érezték a legjobban magukat. Mi nem jártunk kirándulni, strandolni, sízni. A mozgásszegény életmód meg is bosszulta magát, hetvenéves korára mindkét szülőm cukorbeteg lett, ez pedig rengeteg nehézséget hozott az éle-tünkbe. Mivel én is hajlamos vagyok az elhízásra – éppen mintha a vér szerinti fiuk lettem volna –, huszonévesen ,,becsületes” súlyfölösleget cipeltem magamon. Akkoriban volt egy aerobikot oktató barátnőm, ő beszélt rá arra, hogy kezdjek kicsit törődni a kinézetemmel és ezzel együtt az egészségemmel. Utólag visszagondolva bizonyára csak egy szakmai kihívás lehettem neki, a kapcsolatunk ugyanis rövid időn belül véget ért, de én egy percig sem bántam meg, hogy hallgattam rá. Amint ráéreztem a sportolás ,,ízére”, egyértelművé vált számomra, hogy ez az életmód az igazán nekem való. Húsz év is eltelt azóta, de az esti szaladást semmi pénzért ki nem hagynám. Edzés után annyira felfrissülök, úgy megtelek energiával, hogy akár egy hegymászó túrának is képes lennék nekivágni. Ennek az éjszakai munkában is nagy hasznát veszem. Webdizájnerként legtöbbször szűk határidős projektjeim vannak, amiket nem lehet a napi 7–8 órás irodai műszak alatt elvégezni, így a késői órákban, miután a család elcsendesedett, újra leülök a számítógép elé.

– Az ön munkahelyén nem tértek át az otthoni munkára? – szóltam közbe.

– A kollégáim többsége a tavaszi karantén óta így dolgozik, én viszont szívesen bejárok a céghez, és mivel erre most is meg van adva a lehetőség, ki is használom. A feleségem tanárnő, így ő is, a másodikos lányunk is otthon ,,teljesít szolgálatot”. A kétszobás lakásunkban délelőttönként gyakran elég nagy a hangzavar, az internetkapcsolat pedig elég gyenge. Ezért is hatékonyabb nekem az irodai munkavégzés.

– Esténként tetszőleges vagy előre meghatározott számú kört szokott leszaladni? – tértem újra vissza beszélgetőtársam kedvenc témájához.

– Amikor régen sportolni kezdtem, negyedórát, húsz percet szántam a testedzésre. Fokozatosan növeltem az időt, és vele együtt a megtett távot. Most már egy órát szaladok, ez tizenkét kört jelent.

– Amíg karanténban volt, tudta valahogy pótolni a napi normát?

– A tavaly karácsonyra kaptam egy szobabiciklit a páromtól, ez most kapóra jött. Igaz, szaladni jobban szeretek, mint tekerni, de ha nincs más lehetőség, ez is megteszi. Így kárpótoltam magam az elmúlt hetekben. Ma este azonban megint felveszem a nyúlcipőt – ragyogott fel a férfi tekintete. 

Az utca végén három autóbusz tűnt fel egymás mögött. Beszélgetőtársam igazított egyet az arcát elfedő védőmaszkon, majd udvariasan elköszönt. Este aztán újra feltűnt sötétkék melegítőjében a lakótelepi sétányon. Mozdulataiból csak úgy áradt az önfeledt öröm. Pedig körülötte szürke ködkabátba bújt a világ.