A vers mint éltetőforrás? A kérdés mindegyre felmerülhet az emberben, de hamar meg is cáfolható. Ugyan! Hova is gondolok, léttápláló lírai lélekrezdülések mai őrületes korunkban?! És mégis, indokolt a költészetre ekképpen is gondolni. Egy hónap leforgása alatt kétszer is nyilvánosan tapasztaltam, milyen megtartó ereje lehet a versnek. Egymástól teljesen függetlenül két elképesztően fiatalos szépkorú hölgyet hallhattam verset mondani. Egyiknek sem hivatása a szavalás, de szenvedélyesen odavannak a költeményekért. A 95 éves Szotyori Anna képzőművész tárlatnyitóján szólaltatta meg József Attilát, a minap írtam az eseményről. Ma múlt vasárnapi nagy élményemet hozom szóba: együtt ünnepelhettem a 100 éve született Kiss Katalinnal és családjával, szomszédaival a marosvásárhelyi TipTop vendéglőben, ezen a számukra rendkívüli napon, és a meghatott, de igaz boldogságot sugárzó ünnepelt, aki 1925. március 23-án, Küküllődombón jött a világra, nemcsak megilletődött önvallomással köszönte meg az elhangzott jókívánságokat, hanem mélyen átélt versmondással is lenyűgözte szeretteit. Petőfi híres, de ritkán hallható elbeszélő költeményéből, Az apostolból mondott el döbbenetes magbiztossággal és átéléssel egy részletet. Azt, amelyből intésként is érzékelhetőn rajzolódik ki a hit és a szeretet nélkülözhetetlensége. Mint aztán saját szavaival is hangsúlyozta, ez a két emberi érzelem vezérelte őt is hosszú élete során, kezdetben szülőfalujában, a Hunyadi család szeretetteljes kötelékében, majd felnőttként, Marosvásárhelyen. A verseket már gyermekkorában megkedvelte, a felekezeti iskola sok széppel felvértezte. Petőfi Sándor, Tompa Mihály és a régi nagy magyar lírikusok akkor váltak igazán elszakíthatatlan társaivá a mai napig, amikor már az életkor előrehaladtával romló látása, hallása inkább csak az emlékezést, többek közt a tanult költemények felidézését teszi lehetővé számára. A lírából is kiáramló hit és a szeretet segítette megőrizni ennyi időn keresztül szellemi és fizikai adottságait, frissességét, és noha sajnos a gyermekáldás elkerülte, szeretett családja, az összetartó rokonság mindig ott volt körülötte, fontos szerepet vállalhatott a felnövők nevelésében, iskoláztatásában.
Ezen a felejthetetlen, virágos, örömteli vasárnapon közel harmincan voltak jelen, négy nemzedéket képviselve. Vásárhelyiek a legtöbben, de kolozsváriak, székelyudvarhelyiek, Magyarországon élők is. A legkisebb születésnapozó, a kézről kézre adott öt hónapos vasgyúró mindenkit mosolyra késztetett még a legmeghittebb pillanatokban is, jók az esélyei arra, hogy ebben az összetartó családban továbbadhassa a későbbiekben is a szeretet parancsszavát. Persze a gének üzenete sem elhanyagolható. Jó volt látni, amint a „századost”, az elegáns, csillogó szemű „Kati mamát” kilencvenesek fogják közre az ünnepi torta behozatalakor. Külön-külön is sok jókívánság is elhangzott, az együttes köszöntést az egyik unoka, dr. Miklós Mária tolmácsolta, kifejtve, hogy „a 100. életév önmagában is hatalmas ajándék, de aki ismeri őt, az tudja, hogy a legnagyobb ajándék Ő maga – a szeretete, bölcsessége és a szelíd jósága, amely mindig körülvesz bennünket. Kati mama élete nemcsak hosszú, hanem példamutató is. Mindig is a szeretet és a tisztelet vezérelte, és ezt nemcsak mondta, hanem meg is élte nap mint nap. Megértő szíve, mély hite és embersége mindannyiunk számára iránytűként szolgál. Tanított minket arra, hogy egymás felé forduljunk, hogy a család a legnagyobb kincs, és hogy az igazán fontos dolgok nem tárgyakban, hanem a szívünkben léteznek.” Igen, ez a lényeg, olyan bölcsesség, amit mindannyian megszívlelhetünk, átvehetünk az ünnepelttől. Legyenek továbbra is szépek, boldogok, olyan bensőségesen vidámak az évei, amilyenek ezek a lélekerősítő vasárnapi órák voltak.
