Hol vagytok, mit műveltek, Sándor, József, Benedek?! Már ők sem tudják, szegények, mióta annyira kiszámíthatatlan a világ! Pontosítok: beszámíthatatlan! Ez a megnevezés áll közelebb a valósághoz. Az évszázadokon, évezredeken át tapasztaltak, a jól bevált népi szokásrendek is menthetetlenül befuccsoltak. Így a népszerű tavaszi szentek zsákos melege is bizonytalanná vált. Mindez közösségileg és egyénileg is hidegrázósan érzékelhető. A József-nap például nekem gyermekkoromtól az egyik legkedvesebb családi ünnepségemmé vált. A jó kedélyű, családszerető, koccintgatást sem megvető keresztapám ilyenkor, március 19-én mindig össze tudta terelni a rokonságot, és volt aztán nagy vidámság, dínomdánom otthonukban, Marosbogáton. Amíg csak lehetett, éveken keresztül az átkos rendszerben is. A névnapköszöntők mindenik korosztálya jól feltölthette élménytárát akkori szép emlékeivel. Nagy szükségünk is volt rá. Illetve a VAN jobban talál. A Józsefek már rég kihaltak a családból, és a család fogalma is igencsak szűkre zsugorodott. Hol vannak már a zajos, mozgalmas rokoni összejövetelek! A régiek hosszú ideje a magasban találkozgathatnak egymással, mások a határokon túl szerteszóródva hallhatnak néha ezt-azt egymásról. És azt hiszem, ilyesmiről nagyon sokan tudnának még mesélni szűkebb és tágabb környezetünkben. Egyre halványulnak az emlékeink, és mindinkább gyanakszom, hogy azt is megszépítjük, ami nem is volt szép, nem is volt jó. Néha az is felmerül bennem, hogy a felhőtlen bogáti vakációzások, a József-napok, a nyári fürdőzések a langyos Marosban csak képzeletem szüleményei, hiszen már évtizedek óta nem jártam a faluban, egy ideje legfeljebb a református templom tornya bukkan szemem elé, amint az autópályán pillanatok alatt átrobogunk a patkósan kanyargó folyó és a kedves település házai fölött. Számomra ekképpen múlt el a József-napok dicsősége.
Március 19. viszont drámai felhanggal vésődött végleg a tudatomba, és ha néha homályosul is a memóriámban mindaz, ami Marosvásárhelyen az 1990-es fekete március idején történt, igyekszem elevenen tartani, hogy ne felejtsem az akkori tragikus események tanulságait. Mert sokan ilyen vonatkozásban is hajlamosak a felejtésre, az egymást követő generációk pedig már nem is tudják, mi és hogyan történt akkor. Jó két hete, amikor a Marosvásárhelyi Rádió születésnapján az emlékeimről faggattak, természetesen az is szóba került, hogyan rohanták le az RMDSZ Bolyai téri székházát a Görgény völgyéből behozott, felbőszített, capinás különítmények. Vérszomjas randalírozásukról, az éppen zajló eseményekről a rádióban élő adásban számoltam be, s az intézmény vezetőivel többször felszólítottuk az illetékeseket, hogy karhatalommal akadályozzák meg a vérengzést s az erőszakot. Nem tették meg persze, más szerepelt a kitervelt forgatókönyvben. A később megjelent Fehér könyv erre is rávilágít. Felejtés ellen jó, ha ez is a kezünk ügyében van.
Akkor is, ha tudjuk, azóta sok mindent elértünk jogaink érvényesítésében, többek közt a közvéleményt éveken át felkavaró anyanyelvi oktatás terén. Ami a mai közhangulatot illeti, az napjainkban is olyan, mintha az egész világ puskaporos hordón táncolna, sőt, ami annál is rosszabb, mintha zavarodott elmék uralta nukleáris fegyvereken harmonikázna. Biztató jelek mégis felvillannak itt-ott, délibábkergetés nélkül is van ok reménykedésre. Az erdélyi magyarság sokszínű, életigenlő, felszabadult március 15-i ünnepségsorozata is ezt az életérzést erősítette. Aki például részt vett az ünnepi színekbe öltözött marosvásárhelyi Kultúrpalotában a lelkierőt, energiát, katarzist sugárzó verses dalesten, a Vásárhelyre mindegyre visszatérő kedves vendég, a világhírű operaénekes Molnár Levente és Fényerő nevű zenekara, valamint ifjabb tenorista kollégája, Kovács Gábor koncertjén, az igazán feltöltődhetett optimizmussal. Azért is említem ezt, mert több mint másfél száz évvel ezelőtt ezen a napon, 1873. március 19-én mutatták be Budapesten Liszt Ferenc Szózat és magyar himnusz fantáziáját, és maga a zeneszerző vezényelt. A mai Liszt-díjas előadóművész e mostani vásárhelyi fellépésén éppen e himnikus kettősség – érték és érzés, géniusz és népi kincsteremtés, hit és tudatosság, múlt és jelen, szó és dallam, Himnusz és régi székely himnusz, Templom és iskola összefogása – jegyében kapott tartós élményt a több száz főnyi lelkes közönség. Úgy látszik, tényleg nincsenek véletlenek.
