Nyugodjon le mindenki, az olimpia véget ért. A záróünnepség nem okozott botrányt. Vagy ki tudja, ki mit látott benne, ami esetleg alkalmas a felháborodásra, és utólag berobban egy újabb kommentözön. Egyesek számítottak rá, elvégre ezt a szuperprodukciót, csúcsperformance-t, látványkavalkádot is ugyanaz a rendkívül tehetséges és eredeti látásmóddal megáldott vagy megvert rendező és lelkes profi csapata hozta össze, akit a Párizst hatalmas színháztérré alakító nyitóünnepség miatt annyira kárhoztattak több mint két héten át, sőt halálosan meg is fenyegettek többen is. Az akkori nagyszabású jelenetcunami vitatott része egyszerre mindenkit szakértővé léptetett elő, rengetegen nyilvánítottak véleményt, vontak le elmarasztaló következtetést. Vehemensen vagy kevésbé, de megint zajlott a nagyothallók párbeszéde. Dehogy párbeszéd, mindenki mondta a magáét! Miközben a sport maga a (köz)médiában valahogy kevesebb figyelmet kapott. Ismerőseim körében végzett rögtönzött felmérésem szerint folyamatosan elég kevesen nézték az olimpiai versenyeket, pedig most aztán tényleg volt bőven többcsatornás, élő tévéközvetítés. Amint záráskor a hivatalosságok közölték, a világ népességének a fele követte figyelemmel a játékokat. Ebben kételkedem. Inkább figyelhette volna, ha akarta volna! Pedig tényleg volt a versenyeken az égvilágon minden: dráma, izgalom, öröm, bánat, fájdalom, sírás, nevetés, meglepetés, munka, felháborodás, együttérzés, segítségnyújtás, mindaz, amit maga az élet tud felkínálni. Nem kellett feltétlenül szakértelem hozzá, hogy a különböző sportágakat megértsük, megkedveljük. A sokrétű, sokszínű versengés keltett olyan feszültségeket, amelyek átjöttek hozzánk a képernyőkön keresztül is. De olyanok vagyunk mi, emberek, hogy elsősorban arra figyelünk, amire fel lehet zúdulni. Sokaknak nem is a versenyszám érdekes. A jelek szerint az „utolsó vacsora” paródián is úgy háborogtak egyesek, hogy eredetileg nem is látták a közvetítést, csak utólag jöttek rá, hogy ildomos, ajánlott, előnyös elítélni. És a nyitás után is mindennél fontosabb volt az érzelmi reakció, a hangulati tényező. Hol a Szajna, hol egy szajha keltett indulatokat. Ez már megint belépett? Az meg tényleg kilépett! Férfi püföl lányokat! Írjál kiáltványokat! Csalt a bíró, ez kész kóma! Túl sok itt a kromoszóma! Ilyen csodát ki látott? Bírják szóra Milákot! És még sorolhatnám napestig a holtbiztos információkat, a jól értesültek „megcáfolhatatlan” kommentárjait. A fake news, az álhírek még soha nem árasztották el annyira az olimpiai játékokat, mint most. Nehéz volt elválasztani az igaz információt a hamistól. Kiismerhetetlenül gyanús ez az egész mai világ. Rájöttem, hogy még én is vádolható vagyok, rég elkezdtem magam doppingolni. Tényleg, néha, mikor már túlzottan kínozott a gyomorsav, vízben oldott szódabikarbónát kortyoltam. A minap derült ki, hogy a nátrium-hidrogén-karbonát jó a versenysportban, csökkenti, lassítja a savasodást. Végre megértettem, miért van bennem olykor tűrhetetlen nyüzsgéskényszer, lépésgyűjtő késztetés. Igaz, egyelőre bocsánatos bűn, nem tiltott a sportban sem a használata. Hogy meddig, az még a jövő zenéje. A zene különben a vasárnapi záróeseményen is nagy szerephez jutott, akárcsak a nyitóceremónián. Indokoltan vagy indokolatlanul? Előfordulhat, hogy erről is kibontakozik majd egy vita. Valószínű, hogy nem az XY kromoszóma dönti ezt el, inkább az Y, illetve a Z generáció, netán az alfa. A mostani párizsi sci-fis ceremónia és a stafétabotot átvevő Los Angeles-i játékok amerikás előzetese ilyesmit sejtet. Igaz, 2028 még messze van, addigra lehet, hogy már Tom Cruise is kinő az ugrándozásból. De szódabikarbóna talán még akkor is kéznél lesz.
