Képzőművészeti életünk heti rendszerességgel kínálja a maga eseményeit, ezúttal azonban nem kiállításnál időzöm, a műgyűjtés került újra Marosvásárhelyen az érdeklődés előterébe. A Maros Megyei Múzeum erről a közhasznú szenvedélyről rendezett igen figyelemreméltó eszmecserét. A Cora Fodor művészettörténész vezette beszélgetésen sok érdekesség hangzott el március 30-án a Kultúrpalota Kistermében. A meghívottak – Soós Zoltán polgármester, valamint a műgyűjtő Frunda György, Lucian Pop, dr. Salat Csaba és Várvédő Zsolt – képeket is hoztak magukkal, s azok kapcsán vázolták kollekciójuk létrehozásának történetét. Persze a városban még több olyan ismert személyiség él, akik megszállottan gyarapítják műgyűjteményüket, és időnként be is mutatják a közönségnek, dr. Madaras Sándor értékes kollekciójából például jelenleg is nagyszerű kiállítás látható a várban, a Marosvásárhelyi Művészeti Központ galériájában, de most csak az említettek tudtak bekapcsolódni a beszélgetésbe, amelyen a képtár vezetője, Ioan Şulea festőművész és munkatársa, Oniga Erika művészettörténész is szót kapott. Tőlük azt is megtudtuk, hogy a Kultúrpalotában még ebben a hónapban megtekinthető, nagy visszhangú Pittner Olivér retrospektív tárlat létrejöttét 15 magángyűjtő kölcsönzött festménye is segítette. Hogy Soós Zoltán városvezetői tisztségét is említettem, azt az indokolja, hogy hírneves elődje, dr. Bernády György is szívügyének tekintette Vásárhely kulturális javainak folyamatos gyarapítását, neki köszönhető az a nagy értékű képanyag, amivel a város képtára annak idején beindult, hogy utóbb mind gazdagabbá, színvonalasabbá váljék. Az ő példáját követve a mai polgármester is szorgalmazza, hogy minél több jelentős, ritka műalkotás kerüljön a város tulajdonába. Az anyagi lehetőségek nyilván szűkösek, miközben a műkincspiacon égig emelkednek az árak, de a köztudat mindegyre értesülhet egy-egy szerencsés „nagy fogásról”, amihez olykor a szponzorok is hozzájárulnak. Soós egyébként múzeumigazgatóként is sokat tett ezen a téren, a képtár számos fontos új vásárlással egészíthette ki becses gyűjteményét. Ezt a törekvést a jelenlegi igazgató, Ötvös Koppány is felkarolta.
A rendezvény természetesen akkor vált igazán érdekessé, amikor a gyűjtők sztorizni kezdtek. Az igazság az, hogy némi titokzatosság is övezi ezt a műgyűjtő szenvedélyt, amelynek „vírusát” többen már gyermekként magukba örökítették a családban, aztán meg az is köztudott, hogy ezekben a körökben egyik alapvető elvárás a diszkréció, nem szoktak, nem illik „műhelytitkokat”, ilyen-olyan képárakat elárulni, és sok minden mást sem. Attól még terjednek az aukciókon felröppent hihetetlen csúcsösszegek, persze ezek nem elsősorban Romániára jellemzők. Noha a „kis pénz, kis foci” szemlélet itt is érvényesül. De itt aránylag kevés az olyan gazdag milliárdos, aki befektetésként gyűjti a műtárgyakat. Az itteni gyűjtők többsége azért vadássza a képeket, szobrokat, mert rajong értük. Kollekciójukat is saját elképzelésük, ízlésük szerint alakítják ki. Na meg anyagi lehetőségeik szerint. Frunda György nagyapja, aki a maga idején a vásárhelyi utcahálózat alakításán, kiépítésén, aszfaltozásán jeleskedett, megengedhette magának, hogy szép műkollekciót hozzon létre. Azt utóbb az új rendszer elkobozta. Ugyanez történt később az apa nyomdokán haladó fiával, akit az ötvenhatosok ügyében zártak el hosszú időre. Az unoka, az ügyvéd politikusban is dolgozott az a bizonyos vírus. Már egyetemistaként hozzákezdett a gyűjtéshez. Elsősorban az erdélyi művészek, főként a nagybányaiak festészete vonzotta. Dr. Salat Csaba, a már említett Pittner-tárlat fő kezdeményezője is annyira megszállottja lett a műgyűjtésnek, hogy nyugdíjasként okleveles műtárgybecsüssé képezte magát. Mint elmondta, ő az első képét, egy Ughy István-festményt az első orvosi fizetéséből vásárolta. Ezen az esten egy Vida Árpád szignálta portrét mutatott be. A mű nem szerepel a kilenc éve megjelent kismonográfiában. Németországban vette meg, onnan hozta haza. Ez külön történet, nem fér a jegyzetbe, ahogy a többi elhangzott sztori sem. Az viszont igen, hogy jelenleg ott tartunk, hogy az ilyen műveket olcsóbb külföldön megszerezni, mert ott nincs akkori áruk, mint itt, kevéssé ismerik, keresik őket. Minden műnek a saját országában van igazi értéke. Ezt Lucian Pop is hangsúlyozta, akinek igen jelentős kollekciója van elsősorban román, romániai alkotóktól, városunk főterén pompás galériával is rendelkezik, ahol ezek a művek láthatók előzetes bejelentkezés alapján. A találkozó nagybányai vendége, Várvédő Zsolt is sok értéket tár az érdeklődők elé galériájában. Az ottani művésztelep történetét, mindazt, ami később történt Nagybánya művészeti életével, nála jobban talán senki sem ismeri. Ha az egykori nagybányai nagyokra és képeikre gondolunk, nem túlzás azt mondani, hogy Nagybánya kiürült. Sok ezer képet elvittek onnan a rendszerváltás előtt s még többet azután, de a trendek változnak, és mind nagyobb az érdeklődés a kortárs művészet iránt. Az is tény, hogy vannak olyan művek, amelyeket két-háromezer márkáért vittek el Nyugatra a ‘90-es évek elején, és ma már több százezer euróért kelnek el fontos árveréseken. De mi még nem tartunk ott. Nálunk a gyűjtők többségét még a műélvezet irányítja, mozgósítja. És az az elv, hogy a képpel emberközelbe kell kerülni. Azt ízlelni, szagolni, tapintani kell! Gyűjteni csak úgy, csakis azért érdemes!
