Mire már kezdtük azt hinni, megváltozott a foci, és nem gólra megy a játék, jött a drámai vébédöntő, és feledtette, hogy addig csak egy győztes volt: a bosszantó, monoton tiki-taka. Máris felerősödtek a túlzó kijelentések, miszerint ez volt az eddigi legszínvonalasabb, legizgalmasabb, legjobban szervezett futball-világbajnokság. Hát nem! Bármennyire technikásan, cselesen, ötletesen passzolgattak, tartották, kezelték a labdát a játékosok, védték térfelüket, kapujukat a csapatok, rohangáltak szélsebesen ide-oda a pályaszélen, az ellenfél kapuját veszélyeztető nagy lövések hiányában mi, tévénézők bizony unatkoztunk, bosszankodtunk eleget. A stadionok közönsége talán nem, ott, ha más nem tette, önmagukat szórakoztatták, hozták lázba a szurkolók. Túlzok most én is, jól tudom, de nem árt ellensúlyozni a sok elfogult dicséretet, amivel a katari cirkuszt egyesek most, utólag elhalmozzák. Megszokásból szinte ingyencirkuszt írtam, rászoktattak az ilyen-olyan honi meg külföldi parlamenti események. Hát nem! Sokba került ez Katarnak, arról a teherről, kínról, ami a pompás infrastruktúrát felépítő vendégmunkásokra nehezedett, nem is beszélve. Persze nagyon sokan tetemes hasznot is húztak az egészből. Ezt viszont nem részletezem, számtalanszor fognak róla még írni, szövegelni a médiában. Ellenben azt elismerem, a továbbjutást eldöntő annyi izgalmas, élvezetes, látványos büntetőrúgásos mozzanat még sohasem volt, mint most. Valódi csemege volt ez a focirajongóknak. Csak nehéz volt kivárni. Erről jut eszembe, milyen nagyszerű megoldás volna, ha a politikusok is valahogy így döntenék el a vitás problémákat a képviselőházban, szenátusban vagy más hasonló fórumokon. Nem céltalan, terméketlen, időhúzó, unalmas taktikákkal. Hanem egyből rátérve a lényegre, a csapatok reprezentánsait kényszerhelyzetbe hozva, felelősségvállalásra késztetve, tetszetős vagy nyögvenyelős módon, de nyíltan, a világ szeme előtt juttatva a labdát a hálóba, a tervezetet, törvénymódosítást s a többit a döntéshalmazba. Egyébként lehet, hogy a focivébék is sokkalta érdekesebbek, feszültebbek lennének, ha a meccsek egyből a tizenegyesekkel kezdődnének. Az ötlet semmivel sem abszurdabb, mint amilyen a mai közélet és valóság maga. És ki tudja, mennyire képtelen abszurditásokat hoz még a holnap. Ha lesz egyáltalán. Ma tíz éve az volt az egyik világszenzáció, hogy véget ért a maja naptár, és új időszámítás kezdődött. Érzékelt ebből valamit is, kedves olvasó? Aligha. Abból már többet, hogy nyolc esztendeje az ország élén Klaus Iohannis elnök áll. 2014. december 21-én tette le hivatali esküjét a parlament ünnepi ülésén. Félreértés ne essék, ezt nem én jegyeztem meg ilyen pontosan, a minap ötlött szemembe a dátum, de ha már előjött, hadd jegyezzem meg, hogy akárcsak a maja naptár megszűnte, ez sem hozott katasztrófát az életünkbe. De érzékelhető társadalmi fellendülést, javulást se. Jó, a világjárványt, gazdasági, környezeti világválságot, a háborúkat ne akasszuk az ő nyakába, de sok olyan dolog van Romániában, ami az ő elnökségének kudarcaként is azonosítható. Az újabbak egyike, amiért mostanában olyan nagy vehemenciával kesergünk, a schengeni csatlakozásunk vétója is. Majd bejutunk jövőre, vigasztal a lehetőséggel. Be, ha be, s ha nem, akkor majd később. Amúgy is késésben vagyunk szinte mindenben. És ezeket a késéseket, kudarcos projekteket mindig olyan megértően, olyan elnézően tudjuk kimagyarázni. Elsősorban az ilyenszerű hozzáállásokon kellene változtatni. Nálunk vajon ilyen tekintetben mikor kezdődik új időszámítás? Ezt sajnos nem lehet eldönteni egyszerű büntetőrúgással.
