Minap a romániai magyar fotóriporterek marosvásárhelyi kiállításáról jeleztem, hogy a Képekbe zárt pillanatok című válogatás életünk szép, derűs, kellemes jelenségeit viszi közönség elé. Jólesik ezeket látni, de közben nem feledhetjük, hogy a világot elárasztja a gond, a bú, a bánat, a nyomorúság, a szenvedés, aggodalom, gyűlölködés, kilátástalanság. Nem fokozom, mindebből itthon is van elég, bárki sorolhatja. Drámai gazdagságban, nézőtaglózó reflektorfényben találkozhatunk velük a múlt héten nyílt World Press Photo 2022 kiállításon, Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeum emeleti termeiben. A nemzetközi zsűri 130 ország 4066 fotóriporterének 64823 fotójából válogatta ki a bemutatott mintegy másfél száz képet. A vándorkiállítást világszerte 120 helyszínen több mint négymillióan nézik meg évente. E milliók között magam is ott vagyok, amikor csak tehetem, nagyjából tudom, mire számíthatok, hiszen én is átéltem az előző esztendőt, valamilyen módon értesültem a fontos történésekről, a világ rendkívüli és mindennapi dolgairól, lelkileg felvértezve lépek be a méretes fotók közé, és többnyire azt kapom, amire számítok. Egyáltalán nem békés, megnyugtató látványt. Megörökítői nem is annak szánják. A kedvező változtatások reményében akarnak hatni a nézőkre, mindenekelőtt azokra, akik tenni is tudnak sokat vagy keveset, bármit Földünk, az emberiség, az élet érdekében. Akár saját életük árán is tanúsítani akarják mindazt, ami szerte a földgolyón pokollá teszi a létet. A környezet, bárhova is erednénk a nagy romlás nyomába, kifogyhatatlan az ilyen témákban.
Újdonságot idén a szervezési, rendezési koncepció hozott. A World Press Photo hét évtizedes történetének talán legnagyobb változása ez. A pályázat előzsűrizését regionálissá tették, így a helyi események értőbb értékelése várható. Mostantól külön értékelik az afrikai, az ázsiai, az európai, az észak- és közép-amerikai, a dél-amerikai, a délkelet-ázsiai és óceániai régióból küldött pályaműveket. A korábbi kategóriák helyett mindössze négy kategóriában lehetett pályázni: egyedi fotó, képriport, hosszú távú munkák és az úgynevezett nyitott forma. Nekem jobban tetszett az előző koncepció, amely műfajonként, több társadalmi területen és kategóriában, a díjazott munkákat átláthatóbban, tarkábban tálalva kínálta föl fotótükörben a világot, de ami igazán fontos, az nem maradt ki. Tavaly tartott még a járvány, gyilkolt a covid és sok más népbetegség, pusztult a természet. Aszály, éhínség, tűzvész, árvizek, környezetszennyezés, migráció, regionális háborúk, terrorcselekmények és más esztelen mozgalmak, védett állatfajok kiirtása, hagyományos és nélkülözhetetlen életterek felszámolása, a drogozás rákfenéi és sok-sok egyéb borzalom mozgatta meg a fotósokat, riportereket, hogy hiteles képekben és történetekben tudatosítsák, nagyon rossz irányba megyünk. Az újabb nagy háború veszélyét valójában még fel sem mutatták, csak csírájában vetítették előre a jelenlegi fotók. Az orosz–ukrán rémtörténetről nyilván idén már milliárd felvétel készülhetett, de azokból majd csak jövőre láthatunk válogatást. Ha lesz egyáltalán jövő. Egyelőre ezek a mostani képek is eléggé megborzongatják a nézőt. Van jelenség, ami már szinte hihetetlen, de el kell fogadnunk, hiszen a hitelesség nélkülözhetetlen elvárás a World Press Photón. Hogy miért? Az álhírek és hamis állítások mai tömkelegében ez nem is kérdés.
A kiállítás vége felé ezt is érzékeltetik, bemutatva a norvég Jonas Bendiksen Veles könyvét. „Ez 2021 áprilisában jelent meg mint dokumentarista projekt az álhírek előállításáról Velesben, egy észak-macedóniai kisvárosban, amely 2016-ban az álhírgyártás fellegváraként került fel a világtérképre. Hat hónappal a projekt publikálása után Bendiksen elárulta, hamisítvány az egész. Az összes ábrázolt személy számítógépen generált 3D-s modell. A képek háttere Veles üres tereinek fotózásával készült, aztán 3D-s térré alakították. A projekt azt szemlélteti, milyen egyszerű az álhírek előállítása, terjesztése és elhitetése.” Ha valaki a mi mioritikus tájainkon is ráadná a fejét, hogy ilyen dolgoknak utánajár, Veles könnyen elveszíthetné az álhírgyártás fellegvára megtisztelő címét. Egy kis hamisságért nem kell Észak-Macedóniáig kalandozni. Fake newsból itt is gátat lehetne tömíteni.
