Van sapkám. Jó, ha az ember ezt rögtön az elején hangsúlyozza. Nem mintha a mai gyűlölködő világban ez bármitől is megvédené. De nem árt óvatosnak lenni. A mesebeli nyusziba is folyton azzal kötnek bele, hogy megint nincs sapkája. Persze az is bosszanthat valakit, pláne, ha erősebb, hatalmasabb nálad, ha történetesen nem hiányzik a fejfedőd. Kötekedni bármilyen indokkal lehet. De mondom, van sapkám. Kissé viharvert, ám jó anyagú, klasszikus szabású, tartását megőrző baseballsapka. Huszonhárom éve szereztem Amerikában. Akkor sem volt egészen új, mégis becsülettel kiszolgált. Igaz, csak nyári tűző napon viseltem, de sosem lehetett panaszom rá. Olyankor is mindig előkerült valahogy, amikor már azt hittem, végleg elvesztettem. Most is ez történt. Lényegében hálátlanul, hebehurgyán elhagytam az út szélén. Enyhítő körülmény, hogy nem a fejemen volt, hanem ültem rajta egy reménytelenül hosszú hegyi kaptató elején, néhány csenevész bokor vékonyka árnyékában, úgy tizenötezer lépés után, ropogósra sülve, felhevülve a százfokos hőségben. A remény hal meg utoljára, mondják az okosok, bennem az már rég kimúlt, amikor a hegyre tartó erőteljes terepjáró megállt előttünk, és a benne ülő kedves pár felajánlotta, felvisznek a szerpentines emelkedő tetején levő kempingbe. Hogyne pattantunk volna fel! Ki látta, hogy a sapka magába roskadva, szemrehányó tekintettel néz utánunk a kocsi kavarta porban? Csak órák teltével jutott az eszembe, és vettem tőle lelkifurdalásos búcsút, elnézést kérve magamban a szándéktalan cserbenhagyásért. Aztán estefelé, ugyanarra ereszkedve a tóhoz, lesni kezdtük az útszéli helyeket, és ahol elhagyni véltük, meg is találtuk. Magába roskadva árválkodott a füves, vadvirágos marton, ahol hagytuk. Kölcsönösen örvendtünk egymásnak, bár az volt a benyomásom, hogy ő kissé merevebben viselkedett a megszokottnál. Én meg azon kezdtem morfondírozni, hogy le kell faragnom az előítéleteimből. Olyan helyen jártunk, amiről eleve azt tartottam, könnyen lába kel mindenféle értéknek, szívesen tulajdonítanak el egymástól dolgokat az ottaniak. Éberebbeknek kell lennünk, vigyáznunk mindenre, zárni, ami zárható, szólalt meg bennünk a belső riasztó. Közben meg a sapkás példázat svájci attitűdre emlékeztet. Jó, tudom! Nem kell egy ilyen egyedi esetből általánosítani, de ez is lehet tanulságos tapasztalat. Még ha majdnem semmiség, akkor is. Miért is állok elő ilyen aprósággal, miközben háború van a szomszédunkban, világválság sújtja az emberiséget, világjárványok dühöngenek, beláthatatlanok a klímaváltozás következményei, árhullám, hőhullám, aszály, éhínség, gyilkos indulatok nehezednek ránk mindenfelé! Azért, mert a mindennapokat, a napi közérzetünket még mindig az ilyen jelentéktelennek tűnő, emberi kis „semmiségek” töltik tele, színesítik, teszik igazán eseménydússá. Írhatnék én nagyszabású, világrengető dolgokról, akár a sapkámból kiindulva is, de minek? Azt azért mondjam el, hogy a baseballsapkán az öt egymásba fonódó színes karika és a felirat az 1996-os atlantai olimpiai játékokat népszerűsítette. Az volt a XXVI. ilyen újkori nagy, világraszóló sportesemény, és az sem volt erőszakmentes. 26 évvel ezelőtt ezen a július 27-i napon pokolgépes merénylet ölt és sebesített meg ártatlan embereket a távoli Georgiában. Hasonló terrortámadások azelőtt is sűrűn követték egymást a földgolyón, és azóta sem akar végük szakadni. Sőt, egyre vadabb mészárlások történnek a legbékésebbnek vélt helyszíneken, élethelyzetekben is. A kalendárium ennél is vészesebb történést köt ehhez a naphoz: 1949. július 27-én hajtották végre az első sikeres szovjet kísérleti atomrobbantást. Mi lett, mi lehet még belőle?! Ebbe nem is merek mélyebben belegondolni. De egyetemes kérdésként figyelmeztet mindenkit: itt már a lét a tét, és ebben nem lehet döntő tényező az, hogy valakinek éppen van-e vagy nincs sapkája.
