Ma szabványosítási világnap van. Igen, ilyen is van, és jó, hogy ezt is megünnepeljük, elvégre legalább annyira fontos, mint életünk sok más jelensége, amelyeknek valakik valahol szintén egy egész ünnepnapot szentelnek. Persze erről az is eszembe jut, hogy ez a mi nagy bajunk, embereké: a szabványosítás. Mindent szabványokba, szabályok közé szorítunk, beskatulyázunk, s ami azon kívül marad, azt elvetjük, elítéljük, vagy rendhagyó jellegét igyekszünk eltüntetni, lefaragni, egyformává tenni a többivel, mert nem egyezik azzal, amit mi jónak tartunk, képzelünk. Kinél szelídebben, visszafogottan, kinél vehemensen, szélsőségesen nyilvánul meg az intolerancia, ami vérmes indulatokat keltve akár társadalmi méretűvé is kinőheti magát. A minap például egy gyermekkönyv, a Meseország mindenkié vált célponttá. Minden oldalról lőnek rá, vagy éppenséggel védik a másság elfogadásának érveivel, az anyaországban kibontakozott kulturális és ideológiai harc jegyében. Az összecsapás híre, heve, szele immár a határon is átgyűrűzött. Könyvet öldösnek, bántanak! Van, aki elítéli a könyvdarálást, van, aki kihasználja, elvégre a politika s a politikusok nem válogatnak az eszközökben, ha befolyásuk, támogatottságuk nő ezáltal. De a könyvégetés, a könyv-rongálás még ma sem bocsánatos bűn úgy általában. A szóban forgó politikusnő egy olyan, kiskorúaknak szánt kötetet semmisített meg nagy vehemenciával, amely ismert mesék újraírt változatait tartalmazza, a hőseik pedig valamilyen társadalmilag kirekesztett, megbélyegzett, lenézett csoporthoz tartoznak, illetve a „másság” megtestesítői. A kortárs szerzők meseátiratai a nemi identitás kérdéskörét sem kerülik meg, ez váltotta ki az országgyűlési képviselőnő haragját és kirohanásait. Sokan elítélik könyvpusztító akcióját, sokan egyetértenek vele. Tüntetnek ellene, mellette, nagy a felháborodás mindkét irányban, kültéri demonstrációk is zajlottak, petíciókat íratnak alá, felhívásokat terjesztenek stb. A legtöbben nyilván nem ismerik a könyvet csak hallomásból, különben sem jutna eszükbe, hogy könyvet olvassanak. De a gendervita jó buli, szélesebben is kiterjeszthető. Nem hagyományos tündérmese ez az egész, az igaz, nem is rablómese, de a kéretlen nagy felhajtás páratlanul eredményes könyvreklámnak bizonyult. A Meseország mindenkié 1500 példányából még jó néhány ott volt a könyvesboltok polcain, amikor a darálás bekövetkezett, aztán egykettőre óriási kereslet lett iránta, az összes kötetet felvásárolták. Hírlik, hogy készül már a könyv második kiadása. Lehet, hogy abból ide, Erdélybe is eljut valamennyi.
Egyébként, ha valami pozitívumot akarunk felmutatni a honi magyar könyvkiadás berkeiből, az éppen a gyermekkönyvek terén a legnyilvánvalóbb. Igényes, tartalmas, szépen illusztrált, tetszetős a kiadói termés, hozzáértő, lelkes csapatok dolgoznak a könyvműhelyekben, sok az ilyen köteteket népszerűsítő rendezvény, a gyerekek és szüleik is kedvelik a mesedélutánokat, délelőttöket. Sajnos a koronavírus ezek elé is számos akadályt állított, és attól tarthatunk, hogy jelen, sőt jövő időbe kell helyeznünk az állítmányt. A Marosvásárhelyi Könyvvásár is bizonytalanná vált. De a kisebb, szűkebb körű gyerekkönyves események még ígéretesen őrzik vonzerejüket, és remélhetőleg végleg nem maradnak el. Ez legyen a hozzáállás, ne az, hogy mit kell kizárni, eltüntetni, szabványosítani! Két héttel ezelőtt különben ugyancsak különleges alkalom volt, a magyar népmese napja. Arról én akkor nem írtam ugyan, de sokan nem feledkeztek meg a meséskönyvek és a nagy mesemondó, Benedek Elek dicséretéről. Vegyük úgy, hogy most pótoltam a mulasztást. Csak ezek a minősíthetetlen politikusi túlkapások ne lennének! Remélem, azt sose kell megérnünk, amit a régi mondás fed: Andersen meghalt, mese nincs!
