2020. szeptember 25., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nincs béke az olajfák alatt. Az olasz neorealista filmművészet egyik meghatározó alkotása jutott eszembe a napokban. Az idősebb mozirajongók emlékezhetnek rá. Régi nagy sztárok, Raf Vallone és Lucia Bosé voltak a főszereplői. A sztorit csak nagyvonalakban tudom felidézni magamban, hiszen 1950-ben készült a film. Nálunk nyilván később vetítették, de akkor is még csak sietgettem a tinédzserkor felé, nem mélyült el bennem a történet. A címet azonban megjegyeztem, alkalmanként idézgettem is a későbbiekben. Az olajfa különben nem jellemző a mi közép-kelet-európai tájainkra, de igazi béke sincs errefelé. Társadalmi békére gondolok, természetesen. Mióta tudom, hol itt, hol ott békétlenségbe ütközünk. Itt, Romániában többszörösen is. De ott, amott meg körben mindenütt, a szomszédos országokban is zajlanak a csatározások. Legújabban például a határokon is túlívelőn zajos a színházi préri Magyarországon. Nincs béke Thália zászlói alatt. A harci lobogókat a politika keltette szelek fújják. Viharról talán még nem beszélhetünk, de káros következményekről minden bizonnyal. A színházművészet hívei joggal aggódnak, sokan csatlakoztak a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem védelmezőihez. Friss fejlemény, hogy több mint félszáz magyar tudós is nyilatkozatban állt ki a színművészetis fiatalok és az egyetemi autonómia megőrzése mellett. A nemzetközi színházi világ jelesei közül is többen szolidarizálnak a színis hallgatókkal. A marosvásárhelyi, kolozsvári, bukaresti művészeti egyetemek diákjai, oktatói ugyancsak állást foglaltak az ügyben, támogatják budapesti kollégáikat. A politikusok, az ügyben illetékes állami tisztségviselők hallgatnak, vagy azt mondják, hogy nem illetékesek. A megoldási folyamat elhúzódni látszik. Csak sejthető, jósolható, mi lesz belőle. Tényleg, ezt is az idő oldja meg? Rossz nyelvek szerint még az időjárás-jelentés is politikafüggő. Tény, hogy augusztus végén, amikor itthon, Vásárhelyen kellett nyílnia az új színházi évadnak, nagyon odafigyeltünk a meteorológusokra. A Tompa Miklós Társulat bemutatója a nyári színházba kényszerült, és féltünk, nehogy az eső váratlanul feltűnjön a kanyarban. Nem lett baj a Duplakanyarral, a nézők is jól érezték magukat a nappali kánikulát követő esti szellős levegőn. Örültünk az újratalálkozásnak a színészek lelkes csapatával, akik bele is adtak apait, anyait az előadásba. A hangosítással sem volt gond. Az élmény mégsem volt magával ragadó, még a pergő ritmusú énekes, zenés zárójelenetnél sem úgy jött be a taps, ahogy elvárható lett volna. Megerősödött korábbi meggyőződésem, hogy a színjátszás kőszínházba való. Ott bent, tető alatt, falak között születhet meg az igazi csoda, ott sikerülhet valóban együtt lélegeznie, azonos érzelmi szintre kerülnie a darab megálmodóinak, színpadra állítóinak és a közönségnek. A nézők reakciói is ösztönzőbbek, az estzáró taps és ünneplés is biztatóbban teszi emlékezetessé a premiert, mint a tágas térben, a szabadban, ahol az egymástól távol ülők tetszésnyilvánítását elerőtleníti, szétszórja megannyi oda nem illő tényező. Ezért is öröm, hogy ismét lehet színházteremben (is) játszani, még ha megszorításokkal, még hogyha kis létszámú közönségre alapozva is. A telt házak előbb-utóbb visszatérnek. Ezzel együtt a bensőséges, forró hangulatú, élő produkciók is. Sok sikert, vásárhelyi Thália, a reményteljesebb új évadban!