Hetvenöt éve a hirosimaiak mit sem sejthettek, élték a maguk védettnek vélt szigetországi életét. Pedig a Little Boy, a sok-sok japán ember halálát, borzalmas szenvedését okozó atombomba akkor már fenn lehetett a másnapi bevetésre előkészített Enola Gay fedélzetén. Majd három napra rá következett Nagaszaki. Pillanatok alatt mintegy másfél százezer, kétszázezer halálos áldozata volt a két légi támadásnak, és még hány életet oltott ki az utána fellépő hosszas és szörnyűséges sugárbetegség! Háború volt, bármi megtörténhetett. Egy ilyen borzalom is, ami mai napig az emberiség egyik legnagyobb traumája. Azért is az, mert rengetegen megkérdőjelezik, hogy indokolt volt-e a tömegpusztító fegyver használata. Ma béke van, mégis olyan helyzetbe került a világ, hogy egyre sűrűsödnek a feloldhatatlannak látszó kérdőjelek, miközben a koronavírus-járvány miatt elhunytak száma sokszorosan meghaladja az atomtámadásos áldozatokét. És ki tudja, meddig és mekkorára nő még ez a napról napra rémisztően dagadó elhalálozási számsor? Persze botorság lehet ezt a két jelenséget így összevetni, pláne, hogy a mostani pandémia nem tudatos emberi cselekedet következménye. De ilyen képtelen képzettársítások is mindegyre felmerülnek, éppen amiatt, hogy erről a világrengető, alattomos betegségről sokkal többet nem tudunk, mint amennyit tudunk. És ez sajnos a döntéshozókra is éppúgy vonatkozik, mint a köznépre. Ezzel magyarázható az a fejetlen kapkodás és többféleképpen értelmezhető intézkedéssor is, ami ezekben a napokban ebben az országban tapasztalható. Most már régiókra, megyékre bontva is. A prefektusok s az általuk irányított adminisztratív egységek úgy kezdenek versengeni egymással a bejelentett intézkedések tekintetében, mint nem olyan rég elődeik a szocialista munkaversenyek s a túlszárnyalt ötéves tervek terén. Aztán vagy lesz eredmény, vagy nem. A jelek szerint inkább az utóbbi történik. Amiatt is, hogy a lakosság jelentős hányada nem partner a fertőzés elleni védekezésben. És alighanem ez a bajok legfőbb oka. A járvány terjed, ha nem vigyázunk. Akkor is, ha nem hiszünk a létezésében. Vagy ha azt hisszük, ez a betegség minket nem bír legyőzni. Ha nem lenne annyi egyéni és családi tragédia miatta, talán még jól szórakozhatnánk is a járványintézkedések, a szervezési melléfogások, bakik, a leplezni próbált, megtévesztőnek gondolt emberi ravaszságok, ostobaságok, balgaságok sokaságán nap mint nap. Azon például, ahogy az egészségügyi miniszter elől Galacon eldugták a kulcsot, nehogy kiderüljön, nincs beüzemelve a nagy értékű, modern kezelési konténer. Vagy azon, hogy sok Vrancea megyei polgár, aki külföldre készül, úgy jelentkezett be a kórházba tesztelésre, hogy kijelentette, nem érzi az ízeket, szagokat, biztos koronavírusos lett. Már vagy félszáz ilyen tesztigénylő mutatkozott, mire az illetékesek rájöttek, hogy itt bizony bűzlik valami. Ehhez hasonló dolgokról folyamatosan tudósít a média. Arról is persze, hogy Marosvásárhelyre rövidesen más megyékből is szállítanak betegeket, és a moduláris kórházban százötven más egészségügyi egységekből áthelyezett káder gondoskodik majd róluk. Szép, humanitárius tett. Segíteni kell mindenkin, akin csak lehet. Nyilván felmerülhet az a gondolat is, hogy vajon jönnek majd a hozzátartozók is? Feltöltődik a város újabb vírushordozókkal? A kimutatott fertőzöttek száma már itt is meghaladta az ezret. Ez esetben jobb lenne, ha nem emelkednénk ki a középmezőnyből. Gondoskodjunk róla, hogy rajtunk ne múljon.
