Nyitnikék, nyitnikék! Bizony nyitni kellenék. Az emberek türelmetlenek, elegük van a sok megszorításból. Alig várják, hogy megkötések, nyilatkozatok nélkül kimehessenek a szabadba. A szakadatlan madártrilla csalogatóbb a tömbházak körül, mint korábban bármikor. És nem csak azért, mert hosszú ideig a falak közé szorultunk. Illetve lehet, hogy pontosan azért. Nincs nagy jövés-menés, motorgőz, motorzaj, más egyéb, ami zavarhatná őket. Előfordulhat persze, hogy ez nálam csak amolyan légből kapott benyomás, de meggyőződésem, hogy a madarak szebben, vidámabban, hangosabban énekelnek, mint ezelőtt. Már akkor feltűnt, amikor a széncinege éppen csak elkezdte jelezni, hogy itt a kikelet. Aztán, ahogy lenni szokott, a rigók vették át az uralmat a környéken. És dalolnak szakadatlanul. De nem sorolom a madármenetrendet, még el találok jutni a kuvikig, annak pedig igazán nem szeretem a hangját. Meg azt sem, amit jelképez. Világjárvány idején a megszokottnál is hátborzongatóbb, amikor az esti sötétségben a blokkok közelében rikoltoz a halálmadár. Idézzük inkább Szabó Lőrinc ihletett versét, osztozzunk optimizmusában: „Nyitni kék, fütyülöm,/nyitni kék,/hinni és bízni/ kellenék”. Igen, bizakodjunk, hogy a rövidesen sorra kerülő nyitás, még ha hangsúlyozza is a távolságtartás szükségességét, némiképp visszaállít előző életformánk medrébe. Anélkül, hogy átesnénk a ló túlsó oldalára. Sajnos ez a hozzáállás is benne van a pakliban. Láthattuk a hírcsatornákon, hogy bizonyos helyeken mennyire fellazult a fegyelem. A hét végén tele voltak utcák, terek, sétányok, piacok – még bizonyos vendéglátóhelyek is – a fertőzésveszélyre fittyet hányó emberekkel. Ahhoz hasonlítottam magamban a helyzetet, mint amikor a sprinterek felsorakoznak a rajtvonalnál, és a nagy feszültség miatt a kelleténél hamarabb kiugranak, eldobva maguktól a győzelem esélyét, hiszen a bírák kizárják őket a versenyből. Azok is vesztesekké válhatnak, akik a szükségállapot megszűntekor felrúgják a szabályokat. Akkor is, ha az alkotmánybírók jóvoltából már kevésbé fenyegeti őket a magasra tartott büntetőcédula. Az sem véletlen, hogy a versenysport jutott eszembe. Az élő közvetítéseknél kevés izgalmasabb látványt nyújthatnak a televíziók. Az előrejelzések szerint aligha lesz egyhamar részünk ilyen eseményekben, ahol a közönség biztatása, lelkesedése is fokozza a hangulatot. Pedig sok közeli és távolabbi országban már el is kezdődött a korlátozások feloldása. Mi lesz akkor minálunk? Igen, mi lesz? A politikusok csepegtetve már több változást előrevetítettek. Tömegsportra, nézőkkel feltüzelt csapatjátékokra nemigen számíthatunk. A kultúra, művészetek terén sem ígéretesebbek a kilátások. De valamennyire mégiscsak jobb lesz a közérzetünk, az életvitelünk, mint az elmúlt két hónapban. Már azt is tudhatjuk, hogy júniusban országos érvényű teszteléssel kideríthető lesz, milyen mértékben értük el a nyájimmunitást. Az jó. Bár eddig is az volt az érzésem, hogy úgy tekintenek ránk, mint egy jól kezelhető, önkényesen terelhető, bamba, nagy nyájra. Egyébként zokon vettük, hogy kevés a koronavírus-tesztelés. Tényleg jó lesz nekünk, ha többet tesztelnek? Ki tudja?! Jobban aggaszt az, hogy Maros megye feltartóztathatatlanul tör a csúcs felé a legfertőzöttebb területek rangsorában. Vajon vannak, akik azt gondolják, az az optimista előrejelzés, ha elsők leszünk?! A minap itt jártak a legfelsőbb vezetők. Meg kellene nyugodnunk ennek tudatában? Csak a cinegéket hallom: „Nyitni, de – nyitni,/ de – nyitni kék!”
