Most meg hallgat, mint a néma levente. Bezzeg, mielőtt drámai nagyjelenetével kiállt a közönség elé, szinte naponta színre lépett. Magától adódik a színházi nyelvhasználat, érzelmekre hatni kívánó színjáték volt a sokat emlegetett és hevesen kritizált múlt szerdai fellépés, ámbár lehet, hogy találóbb lenne, ha a cirkusz világából kölcsönözném szavaimat. Ott honos az ilyen harsány, csinnadrattás, kárörömre alapozó, hamis hangú kirohanás. Persze ripacskodni, képmutatni mindkét szférában lehet. De itt is, ott is hamar tetten érhető a talmi, bármennyire igyekszik a szereplő, hogy valódinak tüntesse fel mondandóját, hihetővé tegye szövegét, arckifejezéseit, mozdulatait, hangját, testbeszédét. Ha nem belső meggyőződésből fakad az üzenet, ha igazából maga se hiszi, amit mond, bármennyit is gyakorolta pódiumalakítását, nem lesz hiteles. Aki látja, hallgatja, egykettőre kiszúrja: ez az ember nem őszinte, nem tudja elhitetni hangoztatott szándékait, nem képes meggyőzni a közvéleményt. Legalábbis annak azt a részét, amelyik nem pont ezt a maszlagot akarja hallani. A fellépő pedig leszerepel. A várt siker helyett kemény bírálatokat kell elkönyvelnie. Nyelnie kell, miközben másra számított, csendben ülni, amíg ki nem találják az újabb taktikát. Lehet, hogy mire ezek a sorok napvilágot látnak, a szóban forgó közszereplő már újra meg is jelenik a színen. De azért elképzelem, hogy némi tanulságot csak levont ebből a kudarcos szembesülésből. Mi, magyarok, mindenesetre végleg tisztában lettünk azzal, ahogy hozzánk viszonyul. És ahogyan a nyelvünket a gúny tárgyaként, eszközeként minősíteni próbálja. Io napot peszede!, mondotta diadalmasan. Nekem meg eszembe jut egy kedves szójáték, amellyel évtizedekkel ezelőtt egykori román rádiós kollégáimmal néha oda-vissza tréfálkoztunk. Jó napot!, mondtuk mi. Io nu pot!, válaszolták nevetve. És: Jó reggelt! – Io regret! – jött a vidám válasz. Ezt a szarkasztikusan mellébeszélő politikus aligha mondaná el bármikor is magáról nyilvánosan. Hogy nem tud, és sajnál valamit. Ugyan! Ilyesmi vele soha nem fordulhat elő. Ő vezet, mérlegel, intézkedik, ahogy jónak látja. Vajon hogy gondolja, adott esetben mi a veszélyesebb ránk nézve: a Sars-Cov vagy a Har-Cov fóbia? Az utóbbiba persze nem szoktak emberek belehalni. De ha felelőtlenül terjesztik, ugyancsak ragályos, és lélekölő hatásából aligha lehet kigyógyulni. Erre mindenkinek tekintettel kellene lennie, akkor is, ha netán azt tartja magáról, hogy ő a teremtés koronája. De a belátás épp az ilyen emberekből hiányzik. Mire a jegyzet zárósoraihoz értem, a hírcsatornák máris elkezdték harsogni: újra kamerák elé állt az aggodalmaskodó nemzetféltő. És megnyugtatott mindenkit: nem minket utál. Sőt. Jó lesz, ha vigyázunk magunkra!
