2020. február 27., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Évtizedeken át vitték, vitték el a műtárgyakat Erdélyből. Rengeteget Magyarországra, de a világ más tájaira is nagyon sokat. Természetes, hogy akik áttelepültek, és tehették, képen és szoborban is igyekeztek átmenekíteni valamit az elhagyott otthonból, a szülőföldről. A megbuktatott diktatúra idején nem ment ez könnyen, szigorú volt a határellenőrzés, éberen őrködött a vám, ’90-től viszont hamar kiderült, szabad a vásár. Ha megnyerte, hadd vigye! Alighanem kulturális javakként számontartott vagy -tartható műkincsek is átjuthattak a fellazult schengeni övezetbe, esetleg még messzebbre valahova. Azóta ugyanis nagyon fellendült a műtárgypiac, keresettek lettek a műalkotások. Minél patinásabb a festmény, a plasztika, annál kelendőbb. Sokan vadásznak az ilyen értékekre, számos idős, szegény erdélyi embertől, családtól vásároltak fel potom áron értékes képeket, főleg egykori nagybányai festők és jeles székelyföldi alkotók munkáit, hogy aztán máshol, már jól bevált kereskedelmi fogásokkal, bizonyos életműveket felfuttatva, hatványozott áron adják tovább őket. Aki figyeli a képzőművészeti aukciók eseményeit, árait, kínálatát, tudja, miről beszélek. „Rengeteg dolog jött át ’89-’90 után, ezres, sőt 

tízezres számot is mondhatunk” – mérlegelt a szóban forgó jelenséget taglalva, jó néhány évvel ezelőtt egy budapesti galériás. 2017-ben viszont már biztatóbb véleményt is rögzíthettem, amikor a Kieselbach Galéria nagy tekintélyű vezetőjével, Kieselbach Tamás művészettörténésszel készítettem interjút. „Sok képet vásároltunk eddig Erdélyben, sok került át ide. De hála istennek olyan is van már, ami visszamegy. Ez a tendencia az utóbbi pár évben tűnt fel. Egy-két gyűjtő, gyűjtemény tud olyan potenciállal vásárolni, amellyel visszamennek eredeti helyükre a képek. Nem nagy, inkább csak dédelgetett trend, de esetleg erősödhet a jövőben. Ez lenne a normális” – mondotta.

Múlt csütörtökön, február 6-án jutott ez eszembe, amikor a marosvásárhelyi Kultúrpalotában a Képtár egyik termében az Erdély művészete a két világháború között című kiállításhoz kötve, a Maros Megyei Múzeum mutatta be új szerzeményeit, részletesebben Aurel Popp/Papp Aurél 1912-ben készült festményét, a Notre-Dame-ot. A vendég főelőadó, a szatmári Dumitru Păcuraru, aki két művészettörténész kollégájával átfogó, terjedelmes köteteket jelentetett meg a festőről, mielőtt Aurel Popp életművét elemezte, rendkívüli elismeréssel, részletes eszmefuttatásban dicsérte meg Soós Zoltán múzeumigazgató és munkatársai szakszerű és kitartó igyekezetét, amelynek eredményeként pár esztendeje a vásárhelyi intézmény jelentős értékekkel. látványosan gazdagította műgyűjteményét. Egyedi ez a kezdeményezés, hasonlóan következetes kollekcióbővítő erőfeszítéseket sehol sem tapasztalt az országban. Az állam nem vásárol, az önkormányzatok nem adnak erre pénzt, itt meg úgy tűnik, hogy sikerült egy három évtizedes folyamatot megfordítani: nem csak visznek innen festményeket külföldre, hoznak is onnan haza. Popp e nagy méretű korai főművét nemrég még a budapesti Nagyházi Galéria és Aukciósházban lehetett látni, onnan került a kolozsvári Quadro Galéria árverésére, és mostantól, íme, vásárhelyi közkinccsé vált. És hasonló fegyvertényei még voltak a marosvásárhelyi múzeumnak, ami – úgy véli – annak is köszönhető, hogy a megyei tanács vezetősége is felkarolta az ügyet. Jól véli. Lapunkban nem először tudósítunk ilyen közösségi műtárgyvásárlásról. A mostani rangos kiállításon is látható egy másik frissen vásárolt alkotás: Szervátiusz Jenő kőszobra, egy ihletett nőportré. Soós Zoltán különben még említett néhány mostanában beszerzett alkotást. Pericle Capidan, Balla Béla, Gy. Szabó Béla, Csikós Antónia és Kusztos Endre neve hangzott el. 

Tényleg változik a trend? Visszaforduló folyamat tanúi, haszonélvezői lehetünk? A hazai körülmények ismeretében nem hiszem, hogy általánosítva ilyesmit állíthatnánk. De jólesik, hogy éppen ebben a lúzernek tekintett városban találhatnak az ilyesmire odafigyelők pozitív példát. Hátha megfordítható az a már-már általánosnak mondható, sajnálatos tendencia is, amely városunkat az utóbbi két évtizedben mind mélyebbre süllyesztette a fejlődési libikókán!