Lassan-lassan mindenki megszólalt a ditrói ügyben. És még közelről se jutottunk a végére. Sok a mellébeszélés, a sumákolás. Ahogy lenni szokott, mindenki mondja a magáét, a zavarosban halásznak. Bizonyos politikusok, gátlástalan lekvárkavarók ezt a szerencsétlen helyzetet is a maguk hasznára szeretnék fordítani, vagy csak egyszerűen ezzel is kavarni, zavarni akarják a közvéleményt. Mindenki megszólalt, mindenkit megszólaltattak? Eléggé széleskörűen olvastam a sajtót, figyeltem a médiát napokon keresztül, de nem vettem észre, hogy a két közvetlenül érintett, a két Srí Lanka-i pék szót kapott volna. Lehet persze, hogy beszéltek velük az újságírók, csak elkerülte a figyelmemet. De azon sem csodálkoznék, ha nem akarnának nyilatkozni. Inkább az lepne meg, ha továbbra is a községben maradnának. Több ajánlatot is kaptak már az országból, vannak helyek, ahol tárt karokkal fogadnák őket. Már ha… Akik így nyilatkoztak, aligha végeztek ilyen értelmű előzetes közvélemény-kutatást. Tény, hogy az érintett ázsiai vendégmunkások nagyon rosszul érezhetik magukat a kialakult szituációban. De mégse ők a fő vesztesek, hanem megint mi, romániai magyarok. A román média tele van olyan anyagokkal, amelyek diadalmasan kürtölik szét országnak, világnak a kisebbségi magyarság intoleranciáját, idegenellenességét és még sok más hasonló rossz tulajdonságát. Így megy ez, divatos az általánosítás, dübörög a közösségi ítélkezés úthengere. Nehéz az ilyesmit megállítani. Ez esetben igazából nincs is mivel takaróznunk. Akik józanul, a lehető leg-objektívebben próbálták elemezni a Ditróban kialakult konfliktusállapotot, az indulatok keltette közhangulat abszurditását, eléggé alaposan körülírták, hogy mi történt és miért. Bennem még fokozódott az az érzés, hogy mennyire abszurd ez az egész, amikor megláttam, hogy a ditrói művelődési ház, ahol a pró és kontra érvek, vélemények esetenként összecsaptak, Kőrösi Csoma Sándor nevét viseli. Azét a nagy tudósunkét, aki az őseinket indult megkeresni Ázsiában, és aztán gyanút kelthető, európai fehér idegenként a nagyvilág számára alkotott és hagyott ott egy máig értékes szellemi hagyatékot. És példát is arra, hogy egy elmélyült hivatástudattal, erős akarattal, szellemmel és lélekkel felvértezett ember a legnehezebb körülmények közt is képes jelentős életművet létrehozni. Akár a messzi Ázsiában, a Himalája hegyei között, ha úgy hozza a sors, és elnyerni ezáltal a másfajta életmódot folytató, más szokásokat, más hitvilágot maguknak tudó helybeliek tiszteletét. Közben magyarságát, székelységét, nagyenyediségét sem felejtette el. Mit írt Kőrösi Csoma, amikor kétszáz évvel ezelőtt nagy útjára elindult? „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”
Szándékos az idézetválasztásom, a szövegben a „mindennapi kenyér” is benne van, simán visszakanyarodhatom Ditróhoz. Az ottaniak egy része nem akarja, hogy a mindennapi kenyerükhöz két szingaléznek is köze legyen. Azt meg pláne nem, hogy újabb távoli jövevények, a sokat bírált pékséghez nemzetközi munkaközvetítővel már leszerződöttek is a községbe érkezzenek. Köztük négy nepáli, akik talán nem is születtek túl messze attól a helytől, Zanglától, ahol másfél évet élt és dolgozott a tibeti–angol szótáron a nagyrabecsült erdélyi magyar tudós. Nem tudom, kik és miért döntöttek úgy, hogy róla nevezzék el a kultúra ditrói hajlékát. Arról sincs tudomásom, hogy a kutatónak különösebb kapcsolata lett volna a községgel, bár ebben tévedhetek. Lehet, hogy véletlenszerű volt a névválasztás, a névadók netán több névjavaslat közül döntöttek mellette. De már tapasztalhattuk nemegyszer, hogy a véletlenek is hordozhatnak üzeneteket. Úgy érzem, hogy ez esetben is üzenethordozó véletlennel találkozunk. És az üzenet nem csak a ditróiaknak szól.
