„Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,/ a tizenegyedik maga a pap…”
Azon vettem észre magam, amint csendben körülálltuk a síremléket, hogy Jékely Zoltán verssorait mormolom magamban a vásárhelyi katolikus temetőben. Tízen voltunk magunk is, megemlékező kis gyülekezet. Lelkész nem volt velünk, a tizenegyedik a hajdanvolt nagy tragika, Kántorné lehetett, illetve a szelleme csupán, csontjai rég elporladtak a temetése óta eltelt százhatvanöt esztendő során. A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület hívott össze koszorúzni, tisztelegni újra a magyar színjátszás hőskorának legendás egyénisége előtt. A Székely Színház Egyesület is képviseltette magát, volt velünk teatrológia szakos gólya is, meg szépkorú színházkedvelő, de mindössze ennyi tellett a mostani főhajtásra a város magyar lakosságából. Amikor a költő írta híres versét 1936-ban a marosszentimrei templomról, a kis, ősi település magyarjai már rég szórványként tengették napjaikat. De mi, marosvásárhelyiek? Fogyatkozunk vészesen, szó se róla, a szórványosodástól viszont még elég messze állunk. És mégis… Persze tudom, eltúlozom a dolgokat, Vásárhely magyar közössége megtiszteli jelenlétével a rendezvényeket. Akármilyen sok van belőlük, és akkor is, ha át is fedik egymást. Aligha maradt el esemény közönséghiány miatt, vagy csak nagyon-nagyon ritkán. Ennek dacára rossz érzés azt tapasztalni, hogy időnként a közöny az úr. És nem is igen lehet kiszámítani, mikor milyen rendezvény vonzza nagy számban az érdeklődőket, képes megmozgatni tömegeket. Mostanában mintha megint passzivitás telepedett volna ránk. Vasárnap, a székely szabadság napján is úgy tűnt, foghíjas, illetve a szokásosnál kevésbé népes a Vértanúk emlékműve körül a gyülekezőhely. A Székelyföld más helységeiből jöttek elég sokan, mi, vásárhelyiek találtattunk kevésnek. Bajban is voltak a sajtósok, amikor a jelenlevők létszámát kellett megsaccolniuk. Ahogy lenni szokott, egyesek rátettek egy-két lapáttal, mások lefelé kerekítettek. Akár így, akár úgy, a szervezők többre számítottak. A központi román média, amelyik nem uszításra használja az ilyen eseményeket, többnyire úgy oldja meg az ilyenszerű dilemmákat, hogy egyáltalán nem tudósít róla, elhallgatja, hogy a székelyek, a romániai magyarok jogaik érdekében, esetleg valamilyen jogsértő intézkedés ellen tüntettek. Ha netalán rendhagyó történések sejtetnek botrányízű beszámolót, az más, akkor mozgósítják vidéki munkatársaikat. Vasárnap sokkal érdekesebb téma volt a bukaresti dinamós és steauás kézilabda-szurkolók nagy balhéja egymással és a fővárosi karhatalommal a sportcsarnokban. Nem akármilyen fegyvertény, hogy egyszerre több mint négyszáz huligánt kísértek be kihallgatásra, igazoltatásra. Vásárhelyen azonban, amint várható volt, békésen zajlott a megemlékezés és a tiltakozó felvonulás. Diverzió itt is volt, a szolgálatos többségi gyűlöletkeltők megint mondvacsinált indokokkal próbáltak feszültséget kelteni. A városháza egykettőre be is dőlt a provokációnak, behúzta a nyakát, és szokatlan sietséggel intézkedett. Manole, Manole! Merre vagy, Manole? Tábla kútról le! Csillagékek eltüntetve! Jobb az oktogon! Jobb az oktogon! Hurrá! Győztünk! Ki a nyertes? Megint nem győzött senki. A hivatal semmiképpen. Azt viszont újra bizonyította, hogy ha érdekei úgy kívánják, a térrendező nagy puzzle-játékban is fel tudja találni magát. Mi lett volna, ha mondjuk, turul vagy griff a székely jelkép, és nem ilyen geometrikusan egyszerű, mint a nap vagy csillag az égen? Akkor is lett volna valamilyen megoldás! Mindig akad tartalék, ha sürgősen cselekedni kell! Apropó sürgősség. A hét végén országos sürgősségi konferencia és gyakorlat is zajlott Marosvásárhelyen. Azt próbálták ki, mit tennének és hogyan, ha tömegkatasztrófa sújtaná a várost. Ne csodálkozzunk! Március egy ilyen hónap errefelé. Akkor is, ha történetesen nem fekete.
