Száz éve már, több is talán. Több bizony, egy kevéssel.
Száz éve már, több is talán. Több bizony, egy kevéssel. Száztizennégy esztendeje, hogy a későbbi író, a marosvécsi kastély örököse, akit apja halála után, alig egyévesen, az édesanyja hazahozott Erdélybe a testvéreivel, Alsójárába került nagyapja, báró Kemény Ödön udvarházába. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhárom évet töltött el ott. „Alsójárán ébredtem öntudatra. Alsójárához kötnek kisgyermekkorom legszebb emlékei” – írta később érdekes, sajnos befejezetlen önéletírásában, a Kakukkfiókákban. „Ezért vallom – az amerikai Pittsburgh helyett – ezt a mezővárosnak is beillő helységet szülőfalumnak, Erdélyt szülőhazámnak.” Aki a nagylelkűségéről híres erdélyi Mecénás által felidézett akkori világba mélyebben bele szeretne merülni, élvezettel teheti, ha elolvassa a nagyszerűen megírt könyvet. Magam is újraolvastam a minap, amikor Járába készültem. Nem jártam a Torockói-hegység és a Gyalui-havasok közti medencében elnyúló Kolozs megyei településen. Legalábbis úgy hittem. Aztán amint Borrévnél elhagyva az Aranyos mentét, felfelé robogtunk az aszfalton úti célunk felé, a feledés ködéből lassan előderengett, hogy valamikor nagyon rég, megboldogult kiskamaszkoromban, hátizsákosan, gyalogosan én már caplattam errefelé. Akkor még köves, poros volt a Jára-patakát követő út a szépséges Szurdokvölgyben, amelyen az Erdélyi-szigethegység méltóságteljes tömbjét, az Öreghavast próbáltuk megközelíteni. Járán is keresztül kellett mennünk tehát, csak akkor azt se tudtam igazán, merre is vagyok, nem tudatosult bennem, hogy az a hely is fontos ott, az isten háta mögött. Aztán el is felejtettem az egészet. Vajon a kollektív emlékezet is így működik? Kaptunk belőle ízelítőt. Akikkel rövid látogatásunk idején most, március 15-én sikerült beszélgetnünk, roppant keveset tudtak községük múltjáról. Vagy csak a szelektív memóriájuk működött? Persze a megszólítottak nagyobb hányada román volt, helybeli vagy betelepedett lakos. Négy magyarral is szót váltottunk. Nekik se volt erősségük a történelem. Ne csodálkozzunk, hosszú ideje megszűnt Járában a magyar nyelvű oktatás. Az a meglepőbb, hogy hirtelenjében találtunk olyanokat, akikkel magyarul válthattunk szót. A községközpont polgármesteri honlapjának mai adatai szerint a lakosság 85 százaléka román, 7 százalék roma, 3 százalék magyar nemzetiségű. 1900-ban még fele-fele volt az arány, 862 román és 858 magyar lakott ott. Vajon az akkoriak emlékezetéből már kiesett, hogy fél évszázaddal azelőtt, 1849. január 16-án zajlott le a nagy tragédia, amelynek során a felbőszített mócok az ottani magyarság egy részét, több mint száz polgárt mészároltak le, majd pár napra rá a magyar ellencsapásban vesztette életét számos román? És Alsójárát újra kellett építeni. De hamar kiheverték a traumát. Kemény Jánostól is tudhatjuk, hogy a jelentős fazekasközpontban, amely járási székhely is volt, életkedvben nem volt hiány, szálloda, étterem, kávéház, kaszinó is működött Járában. És virágzott még a község három, 19. századi főúri kúriája, a Béldiek, a Telekiek és a Kemények udvarháza. Elsősorban az utóbbit mentünk fotózni egy készülő könyvbe. Nehéz volt rátalálni, a kérdezettek közül senki nem rendelkezett pontos információkkal róla, végül kiderült, nem Kemény bárót, Chirát, a postást kellett volna mondanunk, a közhiedelem szerint övé a helyi kiskórház melletti műemlék épület. A magas kőkerítés s a boltíves kapubejárat a gondosan bezárt, hatalmas fémkapuval bevehetetlenül utunkat állta. A másik szomszéd, ahonnan ráláthattunk volna Kemény Ödönék egykori hosszú, földszintes otthonára, csak a szintén zárt kapu mögül válaszolgatott kérdéseinkre gyanakvóan, kelletlenül. Fotó nélkül maradtunk, csupán az öreg, nagy fák csúcsa látszott ki az utcára. A későbbiekben talán nagyobb szerencsénk lesz, pláne, ha a helybeliek által tisztelt illetékessel megyünk majd el oda. Esetleg a református szórványlelkész segíthet, ő rendszeresen felkeresi itteni híveit. A 2002-es népszámláláskor a községben 43 személy vallotta magát reformátusnak, 41 unitáriusnak, 36 római katolikusnak. Azóta ezek a számok megfeleződtek. Kívülről nézve az egymáshoz közeli református és unitárius templom jó állapotban van. Belülről vajon mennyivel viharvertebb a mócvidéki magyarság? Maroknyi közösségük vészesen fogy. Elöregedés, áttelepülés, beolvadás, hitvesztés tizedeli őket száz éve már. Több is talán. Nemzeti ünnepünkre semmi se utalt, a főtéren Avram Iancu szobra nézett szembe a ki-kisütő nappal. Vajon csak bebeszélem magamnak, vagy tényleg úgy éreztem, a gyönyörű tájban reménytelen a tavaszra várni? A környező erdők alján titokzatos ködfoszlányok terjengtek. Távolban az Öreghavason kristálytisztán, kevélyen, dermesztőn csillogott a hó.
