Erdélyről, a világnak

Ambrus Lajos Feleselő történelem című kötetét

a XXIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron is megismerhette az érdeklődő közönség. Tetszetős, kézbe simuló kötet, borítóján barátságos, hívogató Páll Lajos-faluképpel. A borítóválasztás beszédes: Ambrus Lajos – aki népének, szűkebb háza tájának, a Sóvidéknek fáradhatatlan krónikása, a szépség és érték összegyűjtője – számára az erdélyi táj örökös ihletforrás, jelen prózai munkáiban is ezekre fókuszál. A kötet a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Méreteiben szerény, a maga 110 oldalával nem hivalkodik, nem henceg, nyelvezete tiszta, közérthető, mint a hegyi patakok vize vagy a fenyvesek levegője, amolyan székely ízű. Ambrus Lajos nem teszi próbára olvasói türelmét tekervényes mondatszerkezetekkel, affektáló tudományos szövegrészekkel, fölösleges magyarázkodással vagy mértéken felüli poénkodással. Hiszen a valóság kiapadhatatlan kútjából merít, így történetei emberiek, szerethetőek, hitelesek maradnak. Mert Erdélyről, az erdélyi életérzésről nem lehet eleget írni, eleget olvasni. És mindezt anélkül, hogy unalmassá, elcsépeltté válna, hiszen bennünk él, egy darab belőlünk. A kötet 23 rövid írást, emlékezést, karcolatot, novellát tartalmaz, a kötet végén pedig helyet kap Bertha Zoltán irodalomtörténész Korondról a világ című kiváló méltatása. A méltatást elolvasva érezzük, hogy Bertha Zoltán rokonlélek: tökéletesen érti, érzi a szerző írásainak indítékát, otthonossá vált számára az erdélyi táj, azonosulni tud a prózai művek képi világával. De a jellegzetesen szép, „büszke” természeti táj mellett azonosulni tud a szereplők lelkivilágával is.

Ambrus Lajos a feleselés metaforájának lehetőségével él, a kötet lapjain barátságban megfér egymás mellett erdélyi történelmünk egy-egy szeletkéje, 1956-os áldozatokra emlékező memento-novellák, a korondi világhírű kerámiakészítésre való utalások, varázslatos tájleírások, mint például a következő sorok: „A székely Sóvidéken, ahová nagy, hulló dióleveleken érkezik az ősz, hogy apró piros szívecskékkel fizethessenek a Korond patakára boruló égerek, télidőben fejükön fehér sisakkal köszöntik egymást a székely mondavilág csodás tündérvárai”. Bertha Zoltán Tamásihoz, Nyirőhöz hasonlítja Ambrus Lajos írói nyelvezetét. „Az egyszerre haza néző és távolba látó író elbeszélő művészete, lírai erejű nyelvezete a kortárs erdélyi prózairodalom nagy ajándéka. Tamásira, Nyirőre is emlékeztet, s a maiak közül talán a stílusteremtő Bölöni Domokos különleges előadásmódjával vethető össze leginkább.” 

Az író-olvasó közönségtalálkozóval egybekötött kötetbemutató alkalmából Ambrus Lajos beszélgetőtársa Bölöni Domokos és H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója volt. Igazi, meghitt baráti beszélgetés alakult ki, hiszen nemcsak a beszélgetőtársak, de a közönség is földiek, jó barátok társaságából állt. Ambrus Lajos fiatalkori, írói pályáját meghatározó élményét osztotta meg, miközben szemében megcsillantak a visszaemlékezés örömének fényei. „Az írónak felelőssége van” – mondja. Ezt a felelősséget már fiatal íróként, tanárként felismeri, valamint annak fontosságát is, hogy csak akkor írhat hitelesen falujáról és annak környékéről, egyszerűen az erdélyi emberi magatartásról, ha közvetlenül próbálja szemlélni. Ezért bevett szokása lett, hogy vasárnaponként az öreg emberek közé keveredett, amikor kártyázás közben folytak a történetek, előjöttek az emlékek, ő pedig gondosan jegyzetelt. Ezt látván az öregek egymást túllicitálva meséltek újabb és újabb történeteket. Egyszer az egyik molnár belekezdett a következő énekbe: „Korondon is van egy malom/ Bánatot őrölnek azon,/ Nekem is van búbánatom,/ Odaviszem a hátamon…” És ekkor beléhasított a felismerés: na, ezt a háton elvitt bánatot kell megírni. Talán ezt tekintheti a kezdetnek, s Ambrus Lajos azóta is népének fáradhatatlan krónikása, és nem utolsósorban a kulturális és művelődési élet mindenese. 

A kötetlen beszélgetés másik fő témája az itthon maradás gondolatának fontossága is. Ambrus Lajos példaértékű, székely népe iránti elkötelezettségének jegyében saját gyermekei is az itthon maradást választották a külföld vonzásával ellentétben. Erre is van egy története az írónak. A két világháború között Korondról többen kivándoroltak Amerikába a jobb megélhetés reményében. Egy alkalommal egy másfél-két év után hazajövő férfit vallattak a falubeliek az amerikai lét felől, miközben többen is egymás szavába vágva lelkendeztek, milyen jó lehet ott…, mígnem megszólalt egy idősebb férfi: „Hallgassuk meg Vincét, mondja el ő.” Pár percnyi csönd után az Amerikát megjárt férfi sokatmondó válasza a következő volt: „Nocsak no, jobb itthon”. A kötetet a jó barát, Páll Lajos grafikái díszítik találóan, amilyen tiszta hangúak a novellák, ugyanolyan tiszta vonalvezetésűek a többnyire táj jellegű grafikák is. 

Mindenkinek szeretettel ajánlom az olvasmányos novellakötetet, mert Erdélyről, az erdélyi érzésől, erdélyi tájakról soha nem lehet eleget olvasni. 

Doszlop Lídia