Erdélyi magyarock 1970–2020

Rendhagyó könyvbemutató

Kultúrtörténeti hiánypótló kiadvány jelent meg a napokban Kolozsváron az Exit kiadó gondozásában. Zilahi Csaba, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa arra vállalkozott, hogy megírja az erdélyi magyar rocktörténetet az 1970-es évektől napjainkig. A könyvet Marosvásárhelyen – tartalmának megfelelő helyszínén – a Jazz és Blues klubban mutatták be május 19-én, csütörtökön. Az esemény rendhagyó volt, hiszen három együttes is fellépett, sorban a Titán, a BÜSZ és az Autostop MS. A szerzővel Hints Zoltán, a marosvásárhelyi Rocksuli vezetője beszélgetett, meghívottként hozzászólt Boros Zoltán, az RTV magyar adásának volt főszerkesztője is, aki a lehetőségek szerint sokat tett az 1970–1980-as évek zenei tehetségeinek felkarolásáért. 

Zilahi Csaba beszélgetőtársának kérdéseire válaszolva elmondta, hogy tulajdonképpen 30 évvel ezelőtt még írógéppel pötyögte le a kötet első sorait rádiós szerkesztőként, zenészként és a műfaj megszállott rajongójaként. Aztán később egyre inkább megfogalmazódott benne az az igény, hogy a munkája során felgyűlt adatokat, információkat kötetbe gyúrja. A Kolozsvári Rádióban szerkesztette, vezette a Rockpanoráma, majd a Metálmánia műsort, időközben pedig rendszeres rockzenei oldala volt az Európai Időben, majd a Krónikában és a Szabadságban. És hogy mi motiválta még a könyv megjelenését? A nyugati szabad társadalmak mellett az 1960–1970-es években Magyarországon is beindult a pop- és a rockzenei mozgalom, amely pár év késéssel hozzánk, Erdélybe is átszivárgott. S míg az anyaországi együttesek karrierje úgy ívelt felfelé, hogy az ott megjelent albumok, dalok kevés kivétellel ideát is slágerek lettek,  a romániai magyar rockegyüttesek – bár színvonalban nem maradtak el a magyarországiaktól – kevésbé vagy egyáltalán nem váltak ismertté a műfajt kedvelők között. Ezt igazolja az is, hogy amikor Zilahi Csaba hozzáfogott a könyv adatainak összegyűjtéséhez, elég kevés információt talált a neten, így valóságos sziszifuszi munkának bizonyult felvenni a kapcsolatot az egykori és mostani együttesek tagjaival, előkeresni még létező adatokat stb. Ezért sem teljes a könyv. Nem lehetett az, ugyanis több mint 40 év távlatából nehéz volt kialakítani egy összképet. A kötet egy jó kezdet, hiánypótló. Ugyanis sikerült régiónként bepillantást nyújtani az 1970–2020-as erdélyi rockzenei mozgalomba. És ami leginkább fontos, hogy végre képet kaphat az utókor is arról, hogy mit is jelentett a rockzene 1989 előtt az erdélyi magyaroknak. Akkor, amikor rendőrségre kerülhettél a hosszú hajért és a szakállért, amikor üzenetértéke volt a hatalom szemében a szakadt farmernek, a „csövezésnek”, a csápolásnak és sok más olyan gesztusnak, ami ebben a közegben, a „szabad világban” szinte természetes volt. A rajongók számára ez egy ablak volt a szabadság megélésére, a hatalommal való dacolás, berzenkedés eszköze. Egyfajta nem is annyira csendes ellenállás. Ezeknek voltak az éllovasai azok a zenekarok, amelyek színpadra álltak, és üzentek a sorok között. Mert csak az akkori zeneszerzők, menedzserek tudták, hogy miként kellett kijátszani a szocialista erkölcs őreit, akik belekötöttek a plakátba, a dalszövegekbe, a koncertek repertoárjába, amelyeknek több mint 80%-a román nyelvű kellett legyen. Ha a szocialista korban Magyarországon a P. Mobil, a Beatrice és a HBB váltak „fekete bárányokká”, akkor Erdélyben szinte mindenki „fekete bárány” volt. Különösen az 1980-as években szigorodott minden, amikor nagy dolog volt fellépni a Kárpátokon túl szervezett rockfesztiválokon, és merészség volt Erdélyben magyar zenei fesztiválokat szervezni. És ennek a kornak voltak olyan „hősei” mint Boros Zoltán (aki a könyvbemutatón is beszámolt az átélt élményekről), a Román Televízió magyar adásának főszerkesztője, zeneszerző, zenész, aki felvállalta azt, hogy ameddig létezett magyar adás, addig „becsempészett” néhány fésületlen csapatot a kamera elé, vagy akár id. Borbély Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió zenei szerkesztője, akinek köszönhetően profi hangfelvételek készülhettek magyar nyelven e műfajban is. A könyv említést tesz azokról a lelkes háttéremberekről, mai szóval élve menedzserekről, kulturális szervezőkről is, akik valamilyen szocialista szervezet (szakszervezetek háza) ernyője alatt, a szó szoros értelmében pincékbe bújva próbatermet adtak, fellépési lehetőségeket biztosítottak a zenekaroknak. Ilyen volt Marosvásárhelyen Titus Daschievici is és sokan mások. És az is nagy szó volt, ha valamelyik együttes eljutott az egyetlen romániai lemezkiadóhoz, az Electrecordhoz, és megjelenhetett az albuma. Az is jellemzi a hatalom viszonyulását, hogy 1970-től a rendszerváltásig ez mindössze a Metropol, a Garabonciás, a Magneton és a Vox T együtteseknek sikerült. Az sem véletlen, hogy az 1980-as években sikeres marosvásárhelyi Nowax és Reflex együtteseknek (róluk is szó van a kötetben) több mint 30 évvel a fénykoruk után, a rendszerváltást követően adódott meg a lehetőség kiadni lemezeket olyan dalokból, amelyek a korábbi generáció slágerei, protesztdalai voltak. 

A kötet külön érdekessége – bár csupán száraz adatokról van szó – az együttesek tagjainak névsora és a különböző fellépések időpontja, amiből  a többi között kiderül, hogy hány tehetséges zenész volt, akiknek nevét, ha máshol születnek, nem csak egy ilyen kötetben jegyezték volna le. És az is érdekes, hogy milyen kevés lehetősége volt meg a szocialista nemzedék rockereinek a kibontakozáshoz. 

Jó ötletnek bizonyult az 1989 utáni időszakot is egybefoglalni. A szerző szerint ez egy jelzés arra, hogy a rock örök és „elpusztíthatatlan”, a 20. század „népzenéje”, amelynek sikerült kiszabadulnia az ideológiai kalitkából, és főnixmadárként szárnyalhatott a rendszerváltás után. Eltűnt a sorok közötti üzenetek varázsa, más lett a tartalma, hiszen más nemzedékhez szól, de a „szabadság” időszakának három évtizedében berobbantak olyan erdélyi magyar együttesek is, amelyek méltó helyre kerültek, immár az összmagyar rockmozgalomba: lemezeik jelenhettek meg, és voltak olyanok is, amelyek többezres tömeg előtt koncertezhettek, koncertezhetnek a nemzet fővárosában, Budapesten (is). És jó ez így. 

A rocktörténet az egyetemes magyar kultúrtörténet része, és ebben Zilahi Csaba kötete által immár jegyzett helye van az erdélyinek is. A könyv kovász is tulajdonképpen, ösztönző arra, hogy azok az együttesek, előadók, történetek akik/amelyek a hely, idő és talán érdeklődés hiánya miatt nem kerültek be hasábjaira, egy újabb kiadásban ott legyenek. 

A generációk közötti zenei folytonosságot mi sem jelezte jobban, mint a könyvbemutató helyszínén a kicsiny, de lelkes rajongótábor előtt fellépő együttesek (Titán, BÜSZ, Autostop MS) koncertje. 

Mert a rock örök és halhatatlan…