Erdélyi magyar népviseletek (66.)

A küküllődombói férfiviselet azonos a többi székely népviselettel, s a ruha kímélésére kendersurcot kötöttek munka közben a derekukra a férfiak. 1960-tól kezdték polgári ruhára cserélni, de az idősebb férfiak mindmáig felveszik a népviseletet templomba, úrvacsoraosztáshoz.

A nyakkeszkenyő használata a lájbi alatt (Kiss Katalin gyűjtése)

A küküllődombói férfiviselet azonos a többi székely népviselettel, s a ruha kímélésére kendersurcot kötöttek munka közben a derekukra a férfiak. 1960-tól kezdték polgári ruhára cserélni, de az idősebb férfiak mindmáig felveszik a népviseletet templomba, úrvacsoraosztáshoz.

A női viselet érdekessége a sötét ruhaanyagok használata, csupán az ing és a kötény hófehér a 19. század vége óta. Főkötőviseletre senki sem emlékszik, fejkendőt Medgyesről, Dicsőszentmártonból és az 1950-es évektől Magyarországról vásároltak. 30-40 ünnepi fejkendője is volt szőrdelinből egy-egy asszonynak, a fiataloké drapp, az idősebbeké sötétbarna, sötétzöld, és 50 év felett fekete színű volt, beleszőtt apró mintákkal és szegéllyel. A leányok otthon két ágba fonták a hajukat, de templomba menet többnyire egy ágba tették, vékony szalaggal befonva, s a végére kötötték a nagy, piros selyemmasnit, melynek végei leértek a fersing aljáig. A leányok nem fejkendőt, hanem hajszorítót viseltek ünneplőként bársonyból, plüssből. Télen hárászkendővel takarták be a fejüket, de a templomban ezt is levették, s úrvacsoravételkor a padban hagyták. Piros színű, néha négysoros, de gyakrabban kétsoros gyöngyöt viseltek. Az ing elegyes vászonból, később fehér gyolcsból készült hasított, mellévarrott szabással. Nyakán a pántra csipkebudrit, ráncolt házicsipkét varrtak, kikeményítve, hogy felfele álljon, ne boruljon rá az ingre, és ne takarja el a nyakkeszkenyő. Bő ujja keskeny mandzsettájára is sűrűn ráncolt csipkét varrtak. A mellig kivágott ing nem volt levarrásokkal díszítve, csupán farkasfog vagy pánt szegélyezte, hiszen a nyakkeszkenyő a melldíszítést úgyis eltakarta volna. A lájbi rövid volt, s az ingből derékban kivillogott kétujjnyi. A mélyen kivágott lájbi anyaga megegyezett a sötét színű (fekete, sötétkék) fersing anyagával. Lehetett cakkenyes kivágású, de sima is, fekete bársonyszalaggal díszítve. A bársony alul szélesebben beszegte a lájbit, föléje fekete apró gyöngysort varrtak, efölé ismét keskenyebb fekete bársonyszalagot, s a fölé is egy sor fekete gyöngyöt. A másik fajta, nem gyöngyös lájbit az alsó bársonyszegély fölé kifli alakúra formált fekete sujtással díszítették, s a bársonyszegélyek közé is vékony zsinórt tettek. Az ing és a lájbi közé került a nyakkeszkenyő (újabb nevén vállkeszkenő), ez tarka mintás piros vagy rózsaszín alapú szőrdelin kendő volt, nagy, piros rózsákkal, zöld levelekkel, körbeszegve, piros vagy rózsaszín rojttal. A kendőt nyakba tették, s a mellen elöl keresztbe, melltűvel összetűzték, s így jól látszott a színes kendő anyaga, de a vállakon és derékban csak a rojtok csüngtek le. Ezt a kendőt vásárokról szerezték be, s az 1950-es évektől, mikor már nem lehetett kapni, piros vagy rózsaszín paplanselyemből házilag varrták meg körberojtozva. A lájbit kapcsokkal zárták, alája csúsztatva a díszzsebkendőt, melyet színes pamuttal színeztek ki rózsabimbókkal, virágokkal, körbeazsúrozva, s házi horgolású csipkével körbeszegve, monogrammal az egyik sarkában. Jól kikeményítették, hogy tartása legyen. Csak leány viselhetett vállkeszkenyőt, az asszonyok nem hordhatták. Különben ez volt a sötét színű anyagokból varrt népviselet egyetlen színes ruhadarabja.

(Folytatjuk)