Erdélyi magyar népviseletek (47.)

A bonyhai konfirmálók a múlt század elején még a népviseletükben jelentek meg a délelőtti istentiszteleten. A leányok fehér anyagból varrattak inget, lájbit (vagy réklit) és kötényt. A délutáni istentiszteletre már tarka szoknyát vettek fel, ezt nevezték „második ruhának”.

Selyemlájbik. Báthori Róza munkái

A bonyhai konfirmálók a múlt század elején még a népviseletükben jelentek meg a délelőtti istentiszteleten. A leányok fehér anyagból varrattak inget, lájbit (vagy réklit) és kötényt. A délutáni istentiszteletre már tarka szoknyát vettek fel, ezt nevezték „második ruhának”. 1936-ban a konfirmándus leányok ruhája: fehér szoknya ráncolva, hozzá gyolcs- vagy selyemkötény (módjuk szerint), fehér ing, piros lájbi bársony vagy klottanyagból, fehér vagy fekete díszítéssel (ezt asszonykorukban is viselték), hozzá fehér selyemköténnyel, melyet csipkével szegtek körbe. 1950-ben már fehér polgári ruhát varrattak a lányoknak, s a fiúk pantallónadrágban konfirmáltak. Egy időben a ’80-as években szerepeltek egy „mű székely” ruhában is, majd visszatértek a polgári ruhához 1990-től mindmáig. A menyasszonyi ruha is sajátosan bonyhai volt a XX. század elején. A fehér blúzra vagy szürke színűre fehér selyemrózsákat hímzett a helyi varrónő, Fábián Juliska. 1939-ben például bordó színű, vékony, nem gyűrődő anyagból készült bolti szövetszoknyát vettek fel (vagy szürkét, barnát), s hozzá piros selyemkötényt kötött a menyasszony. A szoknyára két sor fehér szalagot varrtak, 15-20 centire az aljától számítva, s a blúzt hozzá kieresztve viselték, nagy matrózgallérral bordó anyagból, övvel. A fejükre fátyolt tettek, többnyire egymástól kölcsönözve a faluból, ez a szoknya aljáig ért, s a hajukra fehér mirtuszkoszorút helyeztek. Ezt a színes menyasszonyi ruhát még sokáig felvették úrvacsoraosztáskor, de táncba is. 1942-ben a menyasszonyi ruha már világosabb színű lett: a blúz drapp színű, sötétbarna hímzéssel, a szoknya szárközépig ért, s fehér vagy krémszínű ráncolt selyemkötényt kötöttek eléje, melynek alján a sarkokat kissé lekerekítették. A legrégebbi lájbik fekete bársonnyal voltak beszegve, anyaguk többnyire selyem vagy házi gyapjúszőttes. A szegély két–két és fél ujjnyi széles volt, s vékonyabb szalagok, kacskaringókkal varrott zsinórok, csipkék díszítették. Ilyen lájbikat még megőriztek a faluban azok, akik varrták másoknak, s mintaként használták fel. A férfi bundalájbikat 1938–1960 között Kántor Mihály szűcsmester hímezte ki, a nők a kollektivizálás után kezdtek kivetkőzni, s polgári ruhába öltözni, de az idős asszonyok ma is szoknyát, kontyot, fejkendőt viselnek. A férfiak 1969-ig, ha nem is mind, de megőrizték a régi viseletet, főleg az idősebb korosztály.