Erdélyi arcok – Vissza a kezdetekhez

– Exkluzív interjú dr. Kálmán Attila tanárral, történésszel –

Dr. Kálmán Attila Marosvásárhelyen született. Középiskolai tanulmányait a Bolyaiban végezte, az egyetem elvégzése után visszakerült a „régi” iskolájába. A szülei elsősorban azt követelték meg tőle, hogy álljon helyt mindenhol. Kérdésünkre elmondta, szüleinek nagyon fejlett volt az igazságérzetük, talán ezért is zavarja őt annyira az igazságtalanság és a kétszínűség. Felvértezték erkölcsi értékekkel, és megkövetelték a jó iránti elkötelezettséget, ugyanakkor a tévedések megbocsátását is. 

Ezen a héten a történelem berkeibe kalauzoljuk olvasóinkat. 

– Mit kell tudni Kálmán Attila történészről? 

– 1982-ben születtem Marosvásárhelyen. Habár a szüleim családjai nem innen származnak – édesanyám itt született –, büszke vagyok marosvásárhelyi származásomra. Nagyon szeretem ezt a várost. Középiskolai tanulmányaimat a Bolyaiban végeztem, mindig is nagyon erős kötődést éreztem az iskolához, a történetéhez, a szellemiségéhez. Az egyetem elvégzése után, nagyon fiatalon kerültem a tanügybe, visszakerültem régi iskolámba. 

Már gimnazistaként elbűvölt az erdélyi arisztokrácia története (nekem nincsenek arisztokrata felmenőim). Úgy éreztem, hogy ez a félreértett, elfeledett történelmi osztály megérdemli, hogy többen, jobban foglalkozzanak a történetével, és minél többen megismerjék az erdélyi arisztokrácia elbűvölő, letűnt világát. Azóta is ezzel foglalkozom. Feladatomnak tartom, hogy az erdélyi főnemesség tagjainak az élettörténete ne tűnjön el a történelem süllyesztőjében.

– Indulásakor mivel engedték el a szülei? A ceruza és a hamuban sült pogácsa mellett mit tartalmazott a mesebeli tarisznya? 

– A szüleim elsősorban azt követelték meg, hogy helytálljak, bármilyen utat is választok, ugyanakkor nagyon fejlett volt az igazságérzetük, és talán ezért is zavar az igazságtalanság, a kétszínűség. Nagyon komoly erkölcsi értékekkel vérteztek fel, megkövetelték a jó iránti elkötelezettséget, de a tévedések megbocsátását is. 

Ezeket nem erőltették, hanem személyes példájukkal jártak elöl. Egyedüli gyermekként mindig a figyelem középpontjában álltam, nagyon szoros kapcsolat volt közöttünk a családban. 

A lakásunkban mindig rengeteg könyv volt, a szüleim nagyon szerettek olvasni. Nem voltak tudományos könyvek, hanem sok szépirodalmi mű, magyar és nemzetközi egyaránt. És amikor a történelemkönyvek iránti érdeklődésem mind nagyobb méreteket öltött, a legnagyobb támogatóim ebben a szüleim voltak. Szerencsétlenségemre ez a hajlam akkor jelentkezett, amikor a legnagyobb gazdasági krízis uralkodott Romániában, a kilencvenes években, amikor néha a mindennapi betevő falatért is meg kellett küzdeni. 

Ennek ellenére nálunk akkor is ott volt a könyv a születésnapi, karácsonyi csomagban, de máskor is, az is igaz, hogy másra nem igazán vágytam, mindig valami új könyvre fájt a fogam. Nem tudom, hogy csinálták, volt olyan eset, hogy a könyv ára a fizetésük nagy részét jelentette… Hálás vagyok, hogy ilyenkor nem mondták: „fiam, most erre nincs pénz”.

– Miért választotta ezt a szakmát?

– Ezt sokan kérdezték már tőlem. Soha nem tudtam kielégítő választ adni. Már negyedikes koromban tetszett a történelem. Aztán viszonylag hamar kialakult az is, hogy az erdélyi főnemesség lesz a fő kutatási téma, ezután rájöttem, hogy az, ami a legjobban foglalkoztat, az emberi életek, az emberi jellem, a személyiség ellentmondásai, a személyes drámák vagy örömök, amelyek a különböző történelmi események mögött állnak. Így alakult ki az erdélyi főnemesi életrajzok iránti érdeklődésem. 

Negyedik osztályos koromban a kezembe került egy román nyelvű történelem tankönyv – nem igazán tudom, miért volt nálunk, csak sejtem. Habár később rájöttem, hogy nem sok történelmi értéke van, akkor elbűvölt engem. Nem tudtam szabadulni, ötödik osztályban tudtam biztosan, hogy történelemmel akarok foglalkozni, és az akkori történelemtanáromnak köszönhetően már komolyabban kezdtem érdeklődni a tantárgy iránt.

– Milyen tanárnak, történésznek lenni? 

– Imádok tanár lenni, de a rendszer nagyon próbára tesz. Többször használtam a tanügyi rendszerre elmarasztaló, erős jelzőket. Ezeket továbbra is fenntartom. Bátran vállalom azt a véleményemet, hogy a romániai tanügyi rendszer kiöli a diákokból az érdeklődést, tanárait pedig lefárasztja, megöli a kreativitást, persze vannak tanárok, iskolák, amelyek mindezek ellenére emberfeletti erővel próbálnak tanítani, nevelni. 

Ami a történészeket illeti, úgy gondolom, hogy a történészeknek az egyik legfontosabb feladatuk van a társadalomban. Hatalmuk van, hamar tudnak rombolni és építeni, felemelni és a feledés homályába süllyeszteni. 

Ugyanakkor úgy vélem, hogy szükség van rájuk a „népnevelésben”, jobban részt kellene vegyenek a közösség életében. Még többen kellene hogy előjöjjenek könyveik, irataik közül, és osszák meg tudásukat a hétköznapi emberrel is.

– Évekkel ezelőtt történésznek vagy inkább tanárnak készült? 

– Először feltétlenül tanárnak, mert a tanáraim példája befolyásolt, majd később történésznek, aztán rájöttem, nem tudom hagyni, szükségem van arra, hogy tanítsak, hogy átadjam az információkat. Nem elég, hogy leírom, szeretném látni az arcokat, amikor egy érdekes információt átadok. Tehát próbáltam a kettőt összeegyeztetni. Az is igaz, hogy ez egyre nehezebb, a történészi munka kárára megy. Nem csodálkozom azon, hogy sok tanárnak az oktatás mellett már nem marad másra energiája. 

– Több egyesület, alapítvány működtetésében is szerepet vállal…

– Igen, megtiszteltetésnek tartom, hogy ezek az egyesületek, alapítványok érdemesnek tartottak erre. Dr. Puskás Attila meghívására vállaltam el a Marosvásárhelyi Örmény Magyar Kulturális Egyesület alelnöki tisztségét. Gróf Degenfeld-Schonburg István felkérésére a Pro Castellum Degenfeld Egyesület alelnöke lettem, majd az ő elhunyta után az egyesület elnöke, a Castellum Alapítvány vezetősége pedig úgy gondolta, hogy az etikai bizottság tagjaként, illetve a tudományos tanács vezetőjeként megfelelő munkát tudok végezni. 

– Mi a véleménye az évtizedek óta megfigyelhető fokozott történelemhamisításról?

– Úgy látom, hogy egyes volt kommunista országokban ez még mindig divat. Még mindig a történelmet használjuk fel politikai és nemzeti csatározásainkban. Nem értettük meg, hogy a történelem értelmezése elsősorban a szakemberek feladata, és nem a politikusoké, fűzfatörténészeké, talkshow-műsorvezetőké. Sőt még annak is szemtanúi lehettünk, hogy történészeket meghurcoltak, mert nem álltak be egyik vagy másik politikai pártnak az eszmerendszere mögé. 

– Hogyan lehetne megszüntetni vagy legalább mérsékelni, visszafogni ezeket a valótlanságokat?

– Csak úgy, ha a történészek nem hagyják magukat, nem hátrálnak meg, és kiállnak a történelmi igazságok mellett. Ne adják el magukat sem pártoknak, sem más különböző csoportosulásoknak. Írják az igazat, legyenek objektívek. Persze a történész sem teljesen objektív, de ne önös érdek vezesse, ne azért legyen történész, mert alá kell támasztani valamilyen érdeket, ideológiát.

– Vannak-e példaképei? 

– Mindenkinek szüksége van példaképekre. Világunk legnagyobb gondja, problémája, hogy kiöltük a példaképeket, vagy hamis példaképeket teremtettünk. Gyerekeinknek, diákjainknak, fiataljainknak nincs, akire felnézzenek, akitől példát vegyenek.

Ahogy az már az előzőkből kiderült, a legfontosabb példaképeim a szüleim voltak. 

A tanáraim közül két embert tudok kiemelni. Az egyik az első gimnáziumi történelemtanárom, Tolokán Márton. A szenvedélye, odaadása, pedagógusi mivolta és nem utolsósorban tudása és jókedve példaértékű volt számomra. Kisdiák koromban úgy próbáltam tanulni a történelemleckéimet, hogy a tanárom gesztusait utánoztam – ezekből sok megmaradt napjainkban is –, olyan szerettem volna lenni, mint ő. 

Az egyetemről Grigore Ploeşteanu nevét emelném ki. Sok mindent fel lehetne róni neki, de kétségkívül ő volt a mára ritkaságszámba menő, szélesen művelt, több nyelvet beszélő kultúrtanár, aki, ha például a lengyel történelemről tartott előadást, akkor Mickiewicz-verseket idézett és Chopin zenéjének a jelentőségéről beszélt. 

De persze még nagyon sok embert tudnék felsorolni, tanárokat, kollégákat, akik pályafutásomat valamilyen módon befolyásolták.

– Melyik az a pillanat, amelyet a legkiemelkedőbbnek tart eddigi pályafutása során? 

– Több ilyen van. Sorolhatnám: a doktori diplomám megszerzése, osztályfőnöki tevékenységemnek nagyon sok pillanata, illetve a különböző egyesületek keretében kifejtett tevékenységem is nagyon sok jelentős, kiemelkedő pillanatot eredményezett.

– Ha újrakezdhetné, akkor is a történelmet és a tanítást választaná?

– Határozottan igen. A történelem annyi csodálatos pillanatot adott az életemben. Nem tudom elképzelni az életemet anélkül, hogy mindennap ne foglalkoznék történelemmel. 

Ahogy már említettem, szeretek tanítani, oktatni, tudást átadni, függetlenül attól, hogy ez az osztály- vagy konferenciateremben, valamilyen előadás vagy vezetett séta keretében történik.

Csak úgy halkan jegyzem meg, hogy talán mégis, ha újrakezdhetném, lehet, hogy a klasszikus zene iránti szeretetem valamilyen előadóművészi pálya felé vezérelne, de az is lehet, hogy zenetörténész lennék…

– Mi a hitvallása? 

– Szeretnék olyan világban élni, amelyben senki nem bántja a másikat. Nem szeretem a konfliktusokat, ugyanakkor nem tűröm az igazságtalanságot. Együtt akarok élni embertársaimmal anélkül, hogy foglalkoztatna, ki milyen nemzetiségű, vallású, szexuális orientáltságú, politikai beállítottságú, milyen társadalmi osztályból származik.

Nagyon fontos számomra az emberekbe, az emberiségbe vetett hit, amelyet nagyon sokszor próbára tesznek. Én csodálom, amit az emberiség alkotott, de ugyanakkor félek is az öndestruktív erejétől.

– Vissza a kezdetekhez, avagy inkább hogyan tovább?

– Fontos tudni, hogy mi volt a kezdetekkor, hogy tudjuk, hogyan tovább.

– Köszönjük a beszélgetést!