Erdély fejedelmei

Ha csak szóba kerülnek az erdélyi fejedelmek, a múltra gondolunk, arra az időszakra, amikor szűkebb hazánk, Erdély kicsi Magyarországként önálló állami életet élt.

Fotó: Vajda György

Tisztelt ünneplő közösség! Elnök asszony! Képviselő úr! Kedves meghívottak, sárpataki lakosok!

Egy rendkívüli történelmi tárgyú művészeti megvalósítás helyszínén vagyunk most, amelyhez hasonló nemcsak országos, hanem európai viszonylatban is kevés található. Mielőtt e rövid történelmi visszapillantáshoz fognék, szeretném kifejezni csodálatomat azért a megvalósításért, amely most szemünk elé tárul, és tiszteletemet mindazoknak, akiknek a munkája révén mindez megvalósulhatott. Ez egy közösségi megvalósítás, amelynek megálmodója, motorja és egyben a művészi alkotások megalkotója a marossárpataki közösség oszlopos tagja, Miholcsa József szobrászművész. Minden elismerésem az öné, Művész Úr!

Ha csak szóba kerülnek az erdélyi fejedelmek, a múltra gondolunk, arra az időszakra, amikor szűkebb hazánk, Erdély kicsi Magyarországként önálló állami életet élt. Vezetői, a fejedelmek magyarok voltak, és választás útján kerültek az uralkodói székbe, még ha uralkodásukat az ország sorsába beavatkozó két nagyhatalommal, a török Portával vagy a bécsi udvarral megerősíttetni is kényszerültek.

Az önálló fejedelemség másfél évszázada alatt 20 választott fejedelmünk állt az ország élén hosszabb vagy rövidebb ideig. Volt közöttük országépítő, hadakozó, jó politikus, dicsőséget szerző, az ország hírnevét öregbítő államférfi, de akadt néhány bizonytalankodó, ingadozó, vagy az ország sorsát tragikus végük miatt jobbítani nem tudó is. Miután Buda 1541-ben török kézre került, a Szapolyai uralkodócsalád, Izabella királynő és kiskorú fia, János Zsigmond Erdélybe kényszerült, az ő nevükhöz valamint Fráter György országos helytartóéhoz kötődik a magyar államszervezet újjá-, illetve kiépítése a feldarabolt ország keleti részén. Ebben az időszakban zajlott le a reformáció is, amely a különböző felekezetek szabad vallásgyakorlásának a meghonosodásával zárult.

Következett a Báthori(y)ak (István, Kristóf, Zsigmond és – Bocskai után – Gábor) kora, akik közül messze kiemelkedett a lengyel királyi széket is betöltő Báthory István. Unokaöccse, Báthori Zsigmond alatt azonban az ország többször pusztító hadszíntérré vált.

A 17. század elején trónra került Bocskai István, bölcs politizálásával rövid uralkodása alatt békét és megnyugvást hozott a viharverte ország lakóira.

Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idejét Erdély aranykoraként szokás emlegetni. És nem véletlenül, hiszen ők igazi országvezetőkként jó gazdaságpolitikájukkal elősegítették a mindennapi gazdasági élet fellendülését, az oktatás és a művészet kibontakozását, és kiegyensúlyozott külpolitikával békés életkörülményeket biztosítottak a fejedelemségben évtizedeken át.

Az 1650-es évek Erdély tragikus korszakának főszereplői II. Rákóczi György, Barcsai Ákos és Kemény János fejedelmek. II. Rákóczi György, aki háromszor is elfoglalta a fejedelmi széket, Habsburg-párti támogatásban bízva nagyravágyó politikájának lett az áldozata, utódai pedig a miatta romba dőlt országban dúló testvérharcé. A testvérharcot, amint tudjuk, a fejedelemség fölötti fennhatóságot megtartó török, illetve az azt megszerezni akaró osztrák birodalmak Erdély-politikája szította és irányította. Ennek a harcnak lett az áldozata a csatatéren életét vesztő törökpárti Barcsai Ákos és a németpárti Kemény János is.

A hanyatlás útjára lépett ország életre keltését és felemelését a leghosszabb ideig uralkodó Apafi Mihály vállalta magára. Munkálkodása mindaddig eredményes volt, amíg a nemzetközi helyzet nem gáncsolta azt. A 17. század végére a Habsburg-birodalomnak az oszmán-török szultánsággal szemben elért térnyerése megpecsételte a fejedelemség önálló létét. Apafi fia, II. Apafi Mihály már csak névleges fejedelem lehetett, hiszen élete végéig Bécsben tartották felügyelet alatt.

Az utolsó erdélyi fejedelmünk a szabadságharc zászlaját kibontó II. Rákóczi Ferenc volt, aki nyolc éven keresztül harcolt a magyar szabadságért, a fejedelemség önállóságáért. A fejedelmi széket 1707. április 5-én marosvásárhelyi beiktatásával foglalta el, majd az 1711. évi szatmári béke után bujdosóként a törökországi Rodostóban fejezte be földi pályafutását.

Egy pillantást vetve fejedelmeink pályafutására, egy nagyon összetett és változatos képet kapunk róluk. Volt közöttük nemzetközi tekintélynek örvendő államférfiú, a lengyel királlyá lett Báthory István, az ország békéjét és önállóságát biztosító, valamint a protestantizmus védőbástyájaként kitűnt Bocskai István, a harmincéves háborúba sikeresen beavatkozó országépítő Bethlen Gábor, a politikai egyensúlyt biztos kézzel megtartó I. Rákóczi György. De meglepően magas a tragikus sorsú fejedelmeink száma, akik trónjuk védelméért vívott török- vagy németellenes harcokban, polgárháborús viszonyok között vesztették életüket. A 150 évig fennálló és honi uralkodók által vezetett kis ország fejedelmeinek egyharmada erőszakos halál áldozata volt. Sorukat megnyitja Báthori Endre bíboros 1599-ben és befejezi azt Kemény János 1662-ben.

A fejedelmeink emlékére létrehozott szoborpark méltó hódolat az utódok részéről, akik a művészet eszközével is kifejezik tiszteletüket és megbecsülésüket, ébren tartva ekképpen is az ősök emlékét. És mindezt csak öregbíti a félkör alakban elhelyezkedő szobrok által körülvett államalkotó „fejedelmünk”, Szent István tekintélyt sugárzó alakja.

Pál-Antal Sándor

* Elhangzott a marossárpataki szoborparkavatón 2012. május 27-én.