Épített örökségünk

Műemlékeitől megfosztott vidék

Az Arad megyei Solymos és a vele majdnem szemközt fekvő Lippa kapuként fogták közre az Alföld irányába hömpölygő Marost, amely, búcsút véve Erdélytől, itt szabadul ki az Erdélyi-érchegység szorításából. Ebben a festői környezetben, a havasok Maros menti utolsó magaslatán trónol Solymos vára. Keletre Erdély hegyei, nyugatra az Alföld végtelen horizontja nyújt feledhetetlen kilátást a várból. A Maros alsó folyásának vidéke már az Árpád-korban különös jelentőségűnek számított, elsősorban a folyón történő sószállítás miatt. Szent István éppen e kereskedelmi útvonal stratégiai fontossága miatt ragaszkodott a megszerzéséhez, amiről az Ajtony vezérrel folytatott harc tanúskodik.

A műemlékeitől ma már szinte teljesen megfosztott vidék a Magyar Királyság egyik legfejlettebb és leggazdagabb területe volt. A Maros mente bizonyos szakaszai korán magántulajdonba kerültek.

Az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárból tudjuk meg, hogy ilyen birtokos volt az a Pál szörényi bán (1272–1275) is, aki a tatárjárást követő évtizedekben várat emelt Solymoson, közvetlenül a Maros mellett. Pál kétségtelenül a magyar társadalom legfelső rétegének szűk köréhez tartozott. Erre utal báni méltósága, de azt is tudjuk róla, hogy az egyik tordai sóakna jövedelmével rendelkezett, illetve kegyura volt a Maros menti Hodosmonostornak. Solymos vára fontos helyszíne volt a Székely (Dózsa) György vezette 1514-es lázadásnak. 

Az 1514. évi parasztfelkelés idején Dózsa György serege ellen Prantner György alvárnagy védte a várat – akkor már mint Brandenburgi György őrgróf birtokát. A magyarul nem tudó német alvárnagynak tizennégy fizetett magyar zsoldosa volt. A keresztesek többszöri felszólítása után az őrség fellázadt, és nem volt hajlandó vezérük parancsainak engedelmeskedni.

Végül is Künisch Mátyás káplán, Prantner ellenkezését figyelmen kívül hagyva, feladta a várat, az őrség pedig felesküdött Dózsa hűségére.

Az elfogott alvárnagyot felnyársalással fenyegették meg, mire a káplán Dózsához fordult segítségért, akinek parancsára a foglyot szabadon engedték. Dózsa szavatartásáról később ellenfelei is megemlékeztek.

Báthori István vezére erdélyi hadakkal foglalja vissza a várat

A törökök, többszöri ostrom után, 1552-ben foglalták el a várat. Erről írja Dselálzádé Musztafa török történetíró:

„…ehhez (ti. Lippához) közel a Szolmisz (Solymos) nevű vára is rakva volt feslett erkölcsű gyaurokkal, melynek lakói harcba ereszkedtek az oroszlánszívű sereggel, de Allah kegyelméből az a vár is elfoglaltatott…”.

A törököktől 1595-ben Báthori István vezére, Borbély György az erdélyi hadakkal foglalta vissza. A fejedelem 1597-ben Jósika István alkancellárnak adományozta, akitől azonban összeesküvésben való részvétel miatt, hűtlenség címen elvették.

Basta idegen uralmával szemben a Székely Mózes vezetése alatt álló, függetlenséget akaró csoport ismét Báthori Zsigmondot tette meg fejedelemnek, aki 1601-ben, börtönéből kiszabadulva, elfoglalta a királyi széket, és Székelyt nevezte ki seregének élére.

Kiss Gábor az Erdélyi várak, várkastélyok című munkájában ír arról, hogy 1602. július 2-án Tövisnél Székely vereséget szenvedett a császári csapatoktól, és innen menekülve Solymos várában keresett menedéket, amit a fejedelemnek adott 14 ezer forint ellenében tartott zálogban. Bektás – vagy Bakta – pasával megegyezett, hogy török őrséget enged be Solymos falai közé mindaddig, amíg visszatérhet.

Bektás cserébe Kladova várát engedte át Székelynek, aki azonban családjával Temesvárra ment.

Solymos vára 1688-ban szabadul fel a török uralom alól

A török uralom alatt levő várat 1660-ban Evlija Cselebi kereste fel, és az alábbiakat írta le:

„…a lippai szándsák földjén s a Maros folyó partján az ég csúcsáig emelkedő sziklán, keskeny magaslatú vár ez; parancsnoka, katonasága, ágyúja és hadiszertára van. Kissé nyugatra néző egyetlen kapuja, harminc háza s vágott sziklából várszerű mély árka van… Benne egy mély kút van, melyet kősziklába ástak…”. 

Solymos vára csak 1688-ban szabadult fel véglegesen a török uralom alól.

Az ostrom alatt súlyosan megsérült épületet már nem állították helyre, így pusztulásnak indult. Állagmegóvása érdekében azóta sem történt komolyabb intézkedés.

A máriaradnai kegytemplom

A máriaradnai templom a magyar Mária-kultusz egyik kiemelkedő helyszíne, a Dél-Alföld legfontosabb Mária-kegyhelye. Máriaradna Lippa város településrésze.

A ma látható templom barokk alkotás háromhajós kialakítással, két magas toronnyal. Délnyugatról csatlakozik hozzá a kolostor zárt belső udvaros négyszöge.

A Ferenc-rendi templom a Maros mente, a Bánság és a szegedi nagytáj központi búcsújáró helye, amely nemcsak a táj festői szépségével vonz számos hívőt, de a környékbeliek szerint csodák helyszíne is régmúlt idők óta.

Bár a mai épület 18. századi, a kegyhely története a 16. századba nyúlik vissza.

1520-ban emeltetett kápolnát egy özvegyasszony a mai épületegyüttes helyén. Ezt a 17. század első harmadában felújították. 1668-ban Georg Vrièonosa egy olaszországi nyomdából származó képet adományozott a kápolnát szolgáló szerzeteseknek, amely Máriát ábrázolta a kisdeddel. 1695-ben, a lippai vár ostromakor a törökök felgyújtották a kápolnát, ám a kép sértetlen maradt – ekkor kezdődött el a kegyhely története.

A képnek köszönhetően sokan nyerték vissza egészségüket

A gyóntatófolyosón és a templom más részein elhelyezett képek mind a Szűzanya segítségét köszönik meg bajos ügyeik rendezésében.

Nagy számban látogatják a magyarok mellett cseh, bolgár, horvát és román hívek is, akik szintén magukénak érzik a kultikus helyet.

A közhit szerint a szentképnek köszönhetően sokan nyerték vissza egészségüket, és hálából a meggyógyult testrészeket ábrázoló ezüsttárgyakat ajándékoztak a templomnak, melyeket az oltár mögötti falon kétoldalt helyeztek el.

A templom főoltáránál elhelyezett szentkép rokokó foglalatát Mária Terézia utasítására készítette a bécsi udvari ötvös.

Rudnay Sándor erdélyi püspök, esztergomi prímás formalinba helyezett szívét tartó ezüstszelence látható a kép közelében, jelezve az egyházi méltóság ragaszkodását szeretett templomához.

A kegytemplomot évente százezer zarándok keresi fel

A boldoggá avatott II. János Pál 2,4 méter magas szobra is a templomhajóban kapott helyett, a hívők hálájának jeléül.

Napjainkban mintegy százezer zarándok keresi fel évente a máriaradnai kegytemplomot, ez a szám a felújítás után várhatóan jelentősen megemelkedik. 

A templomban évente háromszor tartanak búcsút, pünkösdkor, Nagyboldogasszony napján – augusztus 15-én – és a legnagyobbat Mária születésének napján, Kisboldogasszony ünnepekor, szeptember 8-án. 

A kegyhely nem csupán a templomból és a kolostorból áll. Az azt övező parkban keresztút és kis kápolnák, szakrális tárgyak – keresztek, szobrok – is találhatók.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

1750-től hivatalosan elismert kegyhely és zarándoklati helyszín Máriaradna.

Annak idején Szegedtől a zarándi lankákig eljártak az éves búcsúkra.

Napjainkig folytatódik ennek a hagyománya ezen a legnagyobb dél-erdélyi kegyhelyen, idén például 15 hivatalos búcsút hirdettek meg.

Az 1810-ben Szegeden megjelent, Dugonics Andrástól származó Radnai történetek című kiadványból idézve, a pogány Uszbu vezér vitézségéért Szeged várát uralhatta, akinek Radna nevű lányába beleszeretett a szomszédos Gyula vitéz fia. Eközben a már keresztény hitre tért Árpád fia, Jelek is szemet vetett a lányra, és meg is térítette, felvétetve vele a keresztségi Mária nevet.

A szent életű lány nem tudott dönteni az őt ostromló két kérője között, tanácsért átment a Maros túloldalán lakó nagynénjéhez, Lippához. Útközben egy vadkan támadása következtében meghalt, emlékére azon a helyen Jelek, azaz a megkeresztelése utáni Iván egy emlékkápolnát emeltetett Máriaradna néven. 

Hát a mondák csak így élik túl önmagukat, viszont a búcsújárás belső szent tisztulását hajdan már a kegytemplom két tornyának észlelésekor felöltött szebbik gúnyában külsőleg is megünnepelhették a zarándokok.

Az elmaradhatatlan búcsúbéli kegytárgyak és vásárfia az otthon áhítozva várakozó kicsit és nagyot megörvendeztetett, napjainkban a hitükben közös, más-más nyelveket beszélők térdeplése jelzi, hogy még van egy igazi magyar kegyhely a Kárpát-karéj peremén.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész és Vetési László szórványlelkész, a romániai református egyház szórványügyi előadója a saját munkájából és gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.