Épített örökségünk

Egy, ma már nem létező vármegye emlékei

Doboka Kolozsvártól mintegy szűk negyven kilométerre északra fekszik, a Lóna-patak völgyében. Kendilóna és Lónapoklostelke tartozik hozzá. Nevét Doboka vezérről kapta, aki Anonymus szerint Csanádnak, Szent István unokatestvérének apja volt. Vára államalapítás kori földvár volt, az egykori Doboka vármegye székhelye. 1068-ban innen indult Salamon király Géza és László hercegekkel a besenyők ellen a cserhalmi csatába. Utolsó várnagyát Izabella királyné idejében említik. Valószínűleg a 16-17. századig lakták, sorsa ismeretlen. A vár régészeti feltárása az 1940-es évek elején kezdődött, 1960-ban a vár sáncát két méter magasságban helyreállították. A középkori falu a mai település központjától mintegy másfél kilométer távolságban feküdt.

Doboka vármegye elég képtelen formájú volt. Ez ugyan egy tömbből állt, ám egészen furcsa alakban: a kelet-nyugati irányban hosszan elnyúló megye körülbelül százötven kilométer hosszú, ám mindössze húsz-harminc kilométer széles volt.

Nem is csoda, hogy később lassan „feldarabolódott”, egyes részeit fokozatosan a szomszéd, illetve az újonnan kialakuló megyékhez csatolták.

A Keresztes Géza műépítész, műemlékvédelmi szakmérnök által a rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkból kiderül, hogy a vármegye székhelye először Doboka vára volt, a Szent István idején épült négy erdélyi királyi vár egyike, később Bonchida, még később pedig Szék.

Ami mára bebizonyosodott...

Egykor Doboka megye területén feküdt – később Kolozs vármegyéhez került át – az a bizonyos Nagyesküllő nevű falu is, mely arról nevezetes, hogy miután Töhötöm (Tétény) vezér legyőzte az erdélyi blakok vezérét, ,,Gelou”-t (Gyalu), Erdély blak lakói itt tettek hűségesküt a győztesnek, és a helyet ennek emlékére nevezték el Esküllőnek.

A névhasonlóság miatt sokáig azt hitték – illetve saját származáselméletük ,,alátámasztására” a román történészek többsége máig szajkózza, alaptalanul –, hogy a blakok a ,,vlach”-okkal, tehát a románokkal azonosak.

Mára bebizonyosodott, hogy a honfoglalás idején itt élő blakok keleti, törökségi eredetű népek voltak, tehát semmi közük nem volt a románokhoz, akik bő négyszáz évvel később kezdtek beszivárogni a környékre.

A földvár a Várhegy legmagasabb pontján épül

Kiss Gábor az Erdélyi várak, várkastélyok című munkájában ír arról, hogy a földvár a falu határában emelkedő Várhegy legmagasabb pontján épült, megközelítőleg háromszög alakban, melynek északi végében egy sánccal körülvett belső várat alakítottak ki, tetejére pedig három–öt méter magas, ma már meg nem határozható magasságú kőfalat raktak.

Krónikáink szerint 1068-ban a moldvai besenyők Gyula vezér Osul nevű főemberének vezetésével betörtek Erdélybe. Bihar és a Nyírség feldúlása után a Szamos völgyében indultak haza.

Salamon király Géza és László hercegekkel a dobokai várból indult a kerlési – cserhalmi – ütközetbe, ahol a támadók seregét szétverték.

Úgy tartják, hogy ebben a csatában győzte le László a kun vitézt, és szabadította meg az elrabolt leányt. Erről a megmaradt freskóink is tanúskodnak.

A várispánság utoljára egy 1279-ben kelt oklevélben szerepel

A Castrum Dobuka kezdetben királyi vár és a hasonló nevű várispánság központja.

Első okleveles említése a Váradi Regestrumban történik, amikor 1214-ben Voivoda dobokai várispán szemlét tartott seregén.

A várispánság utoljára IV. László 1279-ben kelt oklevelében szerepel, melyben a Doboka várához tartozó bizonyos földeket, melyeket még V. Istvántól nyert adományba, új adományként a király Mikud bánnak adta.

A lezúduló föld maga alá temeti az ellenséget

A település nyugati határában hepehupás agyagdombok fölött, mintha lemetszették volna a hegyet, meredek agyagfal emelkedik. A helybeliek tatárvágásnak nevezik.

Állítólag 1242-ben keletkezett, amikor tatárok törtek a környékre. A dobokaiak jószágaikkal a hegyre menekültek, ám a tatárok észrevették őket, és utánuk eredtek. Azonban alig jutottak a magaslat közepéig, a hegy hirtelen omlani kezdett, és a lezúduló föld maga alá temette az ellenséget.

Az utolsó ismert várnagy: Bádoki Mátyás

Mátyás király 1467-ben Dobokai Miklóstól, aki részt vett a Szentgyörgyi és Szapolyai grófok vezette összeesküvésben, ezt a birtokát is elvette. Az utolsó ismert várnagyot, Bádoki Mátyást Izabella királyné idejében említi, ebben az időben a vár még épségében állott, kedvenc tartózkodási helye volt Szapolyai János özvegyének, Izabella királynénak.

A vár, melyet az elengedett tized fejében később a környékbeli nemesek gondoztak, feltehetően Basta hadjáratában pusztult el.

Az 1960-as években végzett feltárás során megtalálták a sánc maradványait is, és ekkor kőfalát mintegy két méter magasságban helyreállították.

A középkori templomok

A Boldogasszony-templom a régi temetőnél állott, ahol Bodiga helynév jelzi helyét. Első ismert plébánosa nevét a pápai tizedjegyzék hozza. Ekkor papja, János 1332-ben negyven dénárt fizet, majd újra negyvenkét dénárt és egy garast, 1333-ban két garast és huszonkét dénárt, 1344-ben pedig négy garast.

Az elpusztult istenháza

A Boldogasszony-templom a reformáció után még állott. A 17. század végén elpusztult. Falainak alapjai a múlt században még látszottak.

Lestyán Ferenc adatai szerint 1741-ben köveinek felhasználásával Káli Kun István és neje papi lakot építtet, majd a következő évben új templomot, de már nem a régi helyén, hanem a régitől jóval alább, a bádoki út mellett, amint a felirat mondja: „igaz kövekből”.

Az új templom formájában a régi jellegzetességeit megtartotta.

Sajnos a következő századra annyira megrongálódott, hogy 1867-ben használhatatlannak nyilvánították és újjáépítették.

Az 1200-as évek elején épült templom

A mai református templomon alul a Szent Erzsébet-templom állott. Bizonyosra vehető, hogy az Árpádházi Szent Erzsébet szentté avatása utáni évtizedekben épült, tehát: az 1200-as évek elején.

A reformáció után, az unitáriusok megerősödésekor az unitáriusok temploma lesz.

Miután az unitárius egyházközség 1730 körül megszűnt, a templom romlásnak indult. Az 1830-as években kövei még látszottak. Állítólag Kornis gróf a magtárát a templom romjaiból, annak helyére építtette.

A Boldogasszony-templom a reformátusok birtokába kerül

Dobokának a középkorban tekintélyes katolikus népessége volt, amire bizonyság két temploma és az is, hogy Dobokáról kapta nevét a főesperesség is. A 16. században a reformáció gyorsan teret hódít, így a katolikus egyház teljesen megszűnik – „...gazdag fekvőségei világiak kezébe kerültek...” 

Sorainkat Demján László műemlékvédő építész az alábbiakkal egészíti ki:

– A közép-erdélyi Szamos menti hátság egy jól elhatárolható és lényegében védett övezet volt. A szorosan elterülő ősvárak, földvárak és középkori új várak sorába illeszkedett be Doboka vára is. 

Somlyó vára, Csicsó vára, Bálványosvár, Kővár, Sebesvár, majd Szamosújvár és a többi erődítések mind füzérszerűen sorakozva védték a kihelyezett királyi helytartók, elöljáróságok, főurak és várgazdák területi, gazdasági érdekeit. A várvédő személyzet fenntartására települt kisebb-nagyobb helységek, tanyák és várfalvak évszázadokon át szolgálták a várakat. 

A 16. századi hullámzó hatalmi időkre (Basta kegyetlenkedései, a még megújuló tatárzaklatások) annyira megfogyatkozott a környékbeli magyar és szász lakosság, hogy a helyi uraságok a védtelen északi vármegye erdőségei felől folyamatosan telepítették be a román favágókat és juhászokat. 

Egy 1721-es helyi összeírás adataiból tisztán kivehető például a helyi négy nemes lakosra jutó 16 jobbággyal szemben az 1750-re megugró szaporulat, amikor 21 portára már 63 jobbágy, 18 zsellér jut, 17 kóborlóval és egy cigánnyal is szaporodik a falu. 1837-ben a 907 lakosából már csak 76 fő nemes, azaz magyar. Megjegyzendő, hogy már a 17. században elkezdődött a moldvai románság betelepítése is, amely mára már megállíthatatlan. 

Doboka széthordott várára is ráillik Kölcsey Ferenc sora: „vár állott, most kőhalom”. 

A kommunizmus idején elindult a vár újkori kutatása, helyreállítási kísérlete, amibe bele is buktak, hiszen ősromán hadivárat próbáltak beleálmodni, feledve a jóval korábban felszínre került magyar bizonyítékokat. A külső sáncárokban korábban a tűzhely mellett feltárt, Szent István által vert pénzek vagy az I. András korabeli érme, meg a Könyves Kálmán talán 1095-ös keltezésű érméje mind a korabeli keresztény Magyarország védvárainak bizonyosságait támasztják alá, megerősítve magyar tudatunkat és kitörölhetetlen emlékeink sorát. 

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész saját munkájából és gyűjteményéből küldte be szerkesztőségünkbe.